Regős Róbert: Bem apó forog a sírjában
Most ez tényleg így fog menni a továbbiakban? Beszólogatunk mindenkinek? Korábbi kapcsolati mélypontok után azt gondoltam, talán nincs lejjebb. Kijózanodnak a fiúk, s belátják, ők megutáltathatják magukat, lelkük rajta, de egy egész országot nem lehet se közröhej, se gyűlölet tárgyává tenni. Márpedig a lengyel néppárti politikus, Radislaw Sikorski most úgy szólt vissza Deutsch Tamás és két EP képviselőtársa nyílt levelére, hogy az minden magyarnak fájhat, akinek még fontos, mit gondolnak rólunk mások.
Arra sajnos nem számíthatunk, hogy a megítélésünk során a külföld, az ott élő emberek, különbséget fognak tenni a politikusaink és mi magunk között. Ha Orbán kioszt egy sallert, azt mondják, lám a magyarok. Ha Szijjártó előáll valami sértő pojácasággal, azt fogják mondani, megint a magyarok. Ha pedig Deutsch böfög fel valamit Brüsszelben, konszenzusosan csóválják a fejüket, hogy már megint a magyarok. Mi is így működünk. Innen nézve nem nagyon teszünk különbséget a francia konzervatívok és liberálisok között. A közbeszéd többnyire csak franciákról tud, mintha azok mind egyformák volnának. A hétköznapi gondolkodás számára németek vannak, lengyelek, szlovákok, osztrákok, románok és a többiek. Mi pedig – kívülről nézve – a magyarok vagyunk. Így, egy masszába összegyúrva.
A lengyelek mindig kitartottak mellettünk. Akár a végsőkig is. Nem nagyon hiszek, se valami egységes néplélekben, se a kollektív tudattalanban. Mégis, a lengyelekkel – a történeti emlékezet legalábbis ezt súgja – eddig jól megvoltunk. Az a bizonyos „lengyel, magyar két jó barát…” egyszerűen működik. Hogy ezt egy butácska rigmusnak köszönhetjük-e, amely bevésődött nemcsak a magyar, de a lengyel agyakba is, vagy valós történelmi tapasztalatoknak, nem tudom. Tény azonban, hogy eddig kölcsönösen szimpatizált egymással a két nemzet.
Erre most itt ez a lehetetlen helyzet. Engem őszin nem érdekel, ki kezdte. Nem izgat, ki milyen mértékben szállt bele a másikba. Pedig cseppet sem lényegtelen, mondhatja bárki, és valószínűleg igaza is volna. Ám éppen azért becsüljük meg még a járvány idején is oly bőkezűen a mi kis jelző nélküli politikai elitünket, hogy simítsa ki az ilyen gyűrődéseket. Én legalábbis ezt elvárom tőlük. Tegyék rendbe a dolgokat.
Deutsch ezúttal talán tényleg jobban tette volna, ha csöndben marad. Ez mondjuk soha nem ment neki. Ám egy uniós magyar politikus egyszerűen nem idézhet elő olyan helyzetet, amelyben a vitapartner teljes joggal oktathat ki bennünket. Még akkor sem tehet ilyet, ha a politikai ellenfél hivatkozása ma egy olyan közösséget sért, amelynek semmi köze az általa említettekhez. Köszönjük meg Deutsch Tamás, Hölvényi György és Hidvéghi Balázs fideszes EP képviselőknek, hogy nyílt levelükkel lehetővé tették a Tusk mellett kiálló Sikorskinak, sok magyar által inkább elfeledni vágyott történések felemlegetését. Azt, hogy „Magyarország melyik oldalon is harcolt a második világháborúban”, a CEU elűzését, a köz- és kereskedelmi média bekebelezését, a gyűlöletkampányokat, a „benyalást Vlagyimir Putyinnak”, az EU-t gyűlölő nacionalisták társaságát. Európából nézve, Európa részeként most nagyjából ezek vagyunk. Azt pedig, hogy Carl Schmitt büszke lehetne-e egy olyan politikusra, akinek munkásságát egyebek mellett a fentiek fémjelzik, mindenki döntse el maga.
Képek forrása: facebook.com / prawy.pl / nepszava.hu / hvg.hu / express.co.uk
Forrás: BloggerBob