Regős Róbert: Álszent tolerancia

Belátom, cseppet sem számít, mennyire tetszett, vagy nem tetszett nekem Archie Williams produkciója az America’s Got Talent műsorában. Azért elárulom, különösebb hatást nem gyakorolt rám. A fekete bőrű előadónak pont olyan volt a hangja, mint amilyennek Európából elképzeljük bárkiét, aki hosszabb időt töltött Louisiana környékén. Romantikus illúziókat követve könnyen tesszük magunkévá azt a vélekedést, hogy a zene, az éneklés ott úgy tartozik hozzá az élethez, mint nálunk az oxigén.

Számomra most nem is az érdekes, milyen színvonalon szólalt meg Elton John Don’t Let the Sun Go Down on Me című száma. Ennél jóval izgalmasabb – ha lehet ilyet mondani az ő életére – az előadó személye. Mégis, lévén szó tehetségkutató versenyről, igazából erre se lehetnénk tekintettel. Williams azáltal vált ismertté a közelmúltban, hogy 37 év börtön után szabadult, s igazából most nyílt ki előtte a világ. Az a világ, amely – ha jól számolom – 21 éves korában zárult be előtte. Az USA-ban ez kényes fordulópontot jelentő életkor.

A korabeli reflexek ellen anyagi források nélkül, színesbőrű felnőttként esélye sem volt. Ráment 37 éve, mire egy ujjlenyomat-ellenőrzés tisztázta: nem ő követte el az erőszakot, amelyért elítélték. Szinte felfoghatatlan. 58 évesen aligha fogja kárpótolni az élet az elvesztegetett évekért. Most reflektorfénybe került, de nem hiszem, hogy sokra menne vele. Az ő karrierje innen már nem fog a világhírnévig szárnyalni. Az állam majd nyilván jó mélyen a zsebébe nyúl. Ott talán senki nem vonja kétségbe, hogy egy börtönviselt embernek is vannak jogai, amelyek sérelme esetén bizony fizetni kell. Csakhogy 37 év után még egy, a hétköznapi ember számára valószínűtlenül nagy összeg is rejthet magában komoly buktatókat.

taps
Tragikus élet, mondhatnánk anélkül, hogy akárcsak sejthetnénk valódi tragikumát. Születnek majd belőle regények, filmfeldolgozások. Williamsnek pedig, ha talál valakit, aki nem lenyúlni, hanem tényleg támaszt nyújtani akar neki, nem igazán lesz több gondja az életben. Mégsem ő volt az, aki felkeltette a figyelmemet az America’s Got Talent adásában. A közönség reakciója gondolkodtatott el.

Ismerjük itthon is ezeknek a műsoroknak a lélektanát. Gondolom, nagyon kevesen vannak, akik azt feltételezik, hogy akad spontán és őszinte pillanata az ilyen típusú adásoknak. Mégis, szinte mellbe vágott a jelenet mesterkéltsége, amelynek persze része volt Williams is. Az a művi szeretethullám, amely feléje irányult. Az extázisban sikoltozó közönség oly szerves része egy ilyen show-nak, mint Trabant 601-eseknek a megszakító kalapács. E nélkül nem megy. A képernyő előtt ülők számára láthatatlanul felvillanó lámpák utasítására tomboló helyszíni közönség érzelmi megnyilvánulásainak azonban semmi közük a valódi produkcióhoz.

unnamed
Ami igazán kiborít, az a zsűriben ülők már-már bárgyú lelkesedése. A stylist által gondosan megtervezett öltözékben tündöklő bírák kozmetikázott arcán feltűnő megdöbbenés egyszerűen nevetséges. Képtelenség komolyan venni. Amikor vörösre rúzsozott ajkukat kerekre tátják, mintha demonstrálni akarnák, milyen az, amikor valakinek leesik az álla, na, akkor jut eszembe, mit kezdenek ezzel az emberrel más körülmények között. A figura története bármennyire különleges, sajnos mégis, szinte sematikus. Itthon is van belőle elég.

Szóval érdekelne, mit kezdenének vele ezek a cicababák, ha egy aluljáróban kérne tőlük pár centet? Mit tennének, ha még mielőtt személyesen megismerhetnék őt, vagy sorstársait a tehetségkutató színpadán, a halálbüntetésről faggatnák őket? Mit, ha munkaadóként tartanák kezükben az életrajzát, benne a börtönre való utalással? S hogy vélekednének róla akkor, ha kártérítést követelne a börtönkörülmények miatt még azt megelőzően, hogy kiderülne az ártatlansága? Akkor is ilyen lelkesen tapsolnának? Nem más ez az egész, mint az álszent tolerancia diadala.

Képek forrása: YouTube.com/America’sGotTalent / apost.com / america-got-talent-winner.com

Forrás: BloggerBob