Regős Róbert: Szörényi / Bródy
Az ember gondolkodását fiatal korában nem értékrendek irányítják. Csakúgy van bele a nagyvilágba. Nevezzük ezt akár spontaneitásnak, akár meggondolatlanságnak, vagy önfejűségnek. Követ ugyan trendeket, divatokat, de igazából nem hallgat senkire, legfeljebb a közvetlen kortárs környezetére. Én legalábbis így voltam ezzel. Talán minezek miatt imádtam az Illést, a Fonográfot, az István a királyt. Utóbbiban még játszottam is.
Szóval, a „Szörényi-Bródy” – s mellettük persze Koncz Zsuzsa – számomra etalon volt. Olyan mérce, amelyet legfeljebb megközelíteni lehetett, de meghaladni nem. Így, ebben a formában. Sőt, minden nyelvész okoskodás ellenére még azt is megengedem magamnak, hogy határozott névelővel írjam ide őket: a Szörényi-Bródy. Akkoriban nyilván nem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy mi volt az, amiért imádtam őket. Ám ösztönösen is éreztem, ők együtt valami nagyon nagy dolgot, valami örökértékűt és maradandót alkottak.
Nem igazán tudtam, nem is nagyon érdekelt, mi a felállás közöttük, azaz ki mivel járult hozzá a produkcióikhoz, és azt hiszem, ez így is volt rendjén. Mert ők ketten együtt voltak a Szörényi-Bródy. Ahogy a vízmolekulát sem választjuk szét normális körülmények között oxigén és hidrogén atomokra, hanem egyszerűen annyit mondunk, hogy víz, úgy alkottak ők ketten megbonthatatlan, kikezdhetetlen, etikailag is értelmezhető egységet a gondolkodásomban.
Az eléggé egyértelmű, miért is találtam őket intellektuálisan annyira vonzónak. Feltehetően azért, mert annyi gyávaságot láttam az országban annak idején, hogy szerettem mindent, amiből bátorság áradt. Márpedig a Szörényi-Bródy tele volt bátorsággal. A szókimondásukat a saját bátorságomnak érezhettem. Rajtuk keresztül tanultam meg kompromisszumok nélkül kimondani azt, amiről mások csak suttogni mertek. Azt sem tudom, a közös ellenség, a szólás szabadságát lábbal tipró, centralizált, diktatórikus rendszerek kovácsolták-e ilyen erősen össze kettejüket. Mindvégig azt éreztem, hogy szinte belőlem, belőlünk, szóval a generációm egészéből beszélnek.
Hitelesek voltak minden tekintetben. Ez a hitelesség számomra – lehet, hogy egyedül vagyok ezzel –, most indult igazán eróziónak. Sajnos azt kell mondjam, a megszokott tapasztalat érvényesült ismét. Vannak dolgok, amelyek csak együtt működnek. Ilyen volt a rendszerváltó mozgalmak hálózata. Ahogy megszűnt a közös ellenségkép, ezer darabra hullottak, s ezzel együtt váltak működésképtelenné és hiteltelenné. A legszomorúbb az, hogy feltartóztathatatlanul és főleg visszamenőleg is.
Bizonyára sokat változtam én is. Például ma már minden megszólalásban figyelem a mögötte meghúzódó értékrendeket. Nagy szomorúságomra változott ebből a nézőpontból figyelve a Szörényi-Bródy is. Azaz – nekem legalábbis így tűnik – inkább csak Szörényi. Mert, hogy őszinte legyek, Bródy esetében még soha nem tapasztaltam, hogy másképp beszélne, mint a rendszerváltás előtt. Ugyanazt mondja, ugyanazokat az értékeket követi, mint korábban. Viszont Szörényi legutóbbi, Bródyt becsmérlő nyilatkozata szánalmas volt. Szavai saját magára hullanak vissza. A szememben ő hazudtolta meg korábbi önmagát, ő vált hiteltelenné a legkülönbözőbb értelemben. Ha valódi művész – márpedig én annak hittem –, aligha támadhatja Bródyt azon az alapon, ahogy tette. Szörényi vált méltatlanná a saját múltjára, s azok szeretetére, akik egykor rajongtak érte.
Képek forrása: discogs.com / operett.hu / facebook.com
Forrás: BloggerBob
