Regős Róbert: Hír TV, Sajtóklub, Bencsik András
A fenti címnél többet talán nem is kellene mondanom. Aki látott már akár csak egyetlen adást is a média átokföldjének eme végtermékéből, tudja, miről beszélek. S tudja azt is, mire számíthat. Azt mondanám, épelméjű ember az első tapasztalatot követően nem téved az igénytelenségnek, a vulgaritásnak, a szellemtelenségnek, a zsigeri gyűlöletnek és az intellektualitás tökéletes hiányának erre a peremvidékére. Azt mondja inkább, fulladjanak bele a saját szutykukba azok is, akik csinálják, meg azok is, akik követik azt a szennyáradatot, amely onnan ömlik a nézőkre.
Ám sajnos olyan világot élünk, hogy nem lehet szemérmesen elvonulni a dögvész elől, amit terjesztenek. Nincs mit tenni, ütközni kell velük, s eközben óhatatlanul beszennyeződik az ember. Mert ha nem teszi, elhiszik, hogy igazuk van, s a követőik is elhiszik ugyanezt. A véleményvezér szerepében tetszelegnek, a főnök időről időre megsimogatja a buksijukat, ők meg mosolyognak, és velük mosolyog a tábor is. Talán álmukban még cuppognak, csámcsognak is egy keveset, hogy lám, megint eltelt egy csodás nap, a véleményvezérek megint megmondták a frankót. Az elvtelen libsiknek, a büdös libernyákoknak, vagy tudom is én, hogy nevezik őket újabban, szóval ennek az egész ótvar balliberális tömegnek pedig egy árva szava sincs az egészhez, ami aligha jelenthet mást, minthogy feladták a harcot, elfogadták és megváltoztathatatlannak tartják ezt a status quo-t.
Hát ezért kell beszélni róluk. Sokáig hittem magam is, hogy elég egyszerűen ignorálni őket. Nem venni tudomást róluk. Mintha nem is léteznének. Hallgatásba csomagolni az egész társaságot a gyűlöletbeszédükkel együtt, aztán kukába velük. De ez kevés. Előmásznak onnan is. Az összegyűrt újságpapír szűk résein keresztül szivárognak elő újra és újra. Mert a papír olyan, ha összegyűröd is, elkezd nyújtózni, terebélyesedni, és rések keletkeznek a gombócon, melyet idegességedben az ujjaiddal formáltál meg a két tenyered között. Azok a rések pedig járatok. Kimászik rajtuk keresztül az elfogott fülbemászó, az elpusztíthatatlan csótány, a poloska és mindenféle bogarak, s a gyűrött sorok közül persze felszüremlik a gyűlölet is. Ha tehát hallgatva nem megy, akkor mégis beszélni kell róluk.
Pedig fáj, taszít ez a beszédmód. Az is, amit itt írok. Én nem ez vagyok, de egyszerűen másképp nem megy. Ki a fene akar gyűlölködni? Élvezném inkább a fagyos hajnalokat. A folyóparti deres füvek közt keresgélő őzek és szarvasok látványát. Az égbolton fürkésző rétisas szitálását. A Rába méltóságteljes téli csendjét. De nem lehet, mert ezek beszélnek. S ahogy beszélnek, azzal lassan kisajátítanak mindent. Ezt a tájat is. S akkor aztán nem lesznek se fagyos hajnalok, se deres füvek, se égbolton rétisas-szitálás, se méltóságteljes Rába-csend. Mert majd eszébe jut valamelyik idiótának, hogy szabályozni kellene az utolsó szabad folyót is – mire az a nagy szabályozatlan szabadság –, lehetőleg közpénzen és uniós támogatással, természetesen meghívásos közbeszerzési eljárást lefolytatva, kellenének még jó nagy kikötők a természetvédelmi területből kiharapva, meg jachtok is, és szállodák, szóval jó kis NER-biznisz.
Egyszerűen nem lehet nem beszélni. Nyomni kell megállás nélkül, reggeltől estig és estétől reggelig, méghozzá durván, mocskos szájjal, nem az észre, csakis az érzelmekre, indulatokra apellálva, úgy, ahogy ők csinálják. Valahogy így. Hír TV. Sajtóklub. Bencsik András. Nem szeretném, ha bárki komolyabb elmélyüléssel, vagy elfogulatlan objektivitással vádolna. Eszembe sem jut, hogy korrekt módon megnézzem a teljes adást. Elég a Telexből sajtószemlézem: „rávetődött a fény egy ilyen szutykos odúra, ahol ez a büdös, ótvaros szekta meglapult. És ezek elkezdtek hisztériázni, amikor rájuk vetítődött. Tehát kinyitották az ablakot, beáradt a napfény, és ezek kimenekültek…”
Úgy tűnik azonban, kellett nekik a szutykos odú. Miután pedig lenyúlták, most átköltöztetik nyilván puccosabb helyekre. Úgy képzelem, lesz majd beléptető rendszer, kamerák, security, ahogy az dukál, mert elejét kell venni az újabb épületfoglalásoknak. A termekben pedig minden, ami a szutykos odúból hiányzott. Mondjuk, ami az informatikai „Szem-szájnak ingere / … / Hogy nézni is tereh”. Elnézve a munkatársak frissített névsorát, várhatóan egyetlen dolog fog majd hiányozni az új falak közül. A szellem. Na, jó, kettő. A szellem és a művészet. A magam részéről viszont szutykos odúnak inkább azt a fejet nevezném, amelynek mélysötét üregéből az idézetthez hasonló mondatok pattannak ki a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatban. Mondjuk Bencsik András fejét. Az odúfoglalókra, ígéretemmel ellentétben, had’ reagáljak mégis inkább költőien, egy 2003-ban Bencsik által is – jellemző módon ugyan pontatlanul – idézett sorral:
„Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!...”
Képek forrása: Hír TV / nepszava.hu / nol.hu
Forrás: BloggerBob
