Regős Róbert: A nyolcadik vezér

Lekerült az Ódry Színpad-felirat a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületéről.

Nyilván jóval többről van szó, mint a megnevezés eltávolításáról. Valódi szimbolikus gesztus ez. Márpedig a gyalázat elkövetői, élükön Orbánnal, Vidnyánszkyval és Szarkával – a sorrend egyben a felelősség súlyát is jelezni hivatott –, igazán értenek a szimbolikus gesztusokhoz. Ezzel a gyors intézkedéssel most nagyjából annyit üzennek, hogy gyerekek, ennyi volt, pattoghattok ti itt, amennyit csak akartok, így is, úgy is az történik, amit mi akarunk, egyébként pedig – Ottlikkal – LFS. A NER-nek azon fele pedig, amely nem ért szinte semmit a történésekből, elégedetten tapsol, s e tapsviharban időről-időre, mintha egyre gyakrabban sejlene föl az ötvenes éveket idéző ütemszerűség.

szfe
Próbálom megérteni a lélektanát ennek a rajongásnak. Az imádatot, az őket is mindenükből kifosztó, csókra nyújtott kéz iránt. A jelenséget leginkább talán valamifajta Stockholm-szindrómához tudnám hasonlítani. Olyan ez, mint amikor az áldozatok, vagy egyszerűen csak a valakivel, vagy valamivel szemben kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek, észrevétlenül kezdenek el bensőséges, már-már szeretetteljes érzéseket táplálni bajaik forrása iránt. Természetesnek veszik, ha megütik őket, s mosolyogva tartják oda a másik orcájukat is. Ha megkérdezés nélkül elvesznek tőlük valamit, őszinte örömmel ajánlják fel további javaikat.

Az oligarcha más. Ő nem rajong. Nem szeret, s még kevésbé tisztel. Ő eszköznek tekinti a vezért, hiszen csak rajta keresztül juthat olyan forrásokhoz, amelyek máskülönben – egy tisztességes piaci verseny keretei között – elérhetetlenek volnának a számára. A politika legmagasabb szintje az oligarcha számára csupán használati eszköz, melyet egyszerűen elhajít, ha tovább már nem veszi hasznát, s keres egy másikat. A Csányik, Mészárosok, Garancsik, Hernádik, Szijjak, Tiborczok, Nyergesek pragmatisták. Na jó, Mészáros csak akkor, ha érti egyáltalán, mi történik vele, illetve körülötte. Ők kapnak dögivel. Igazi nyertesei a rezsimnek. Mégsem őszinte rajongók. Úgy érzik, ezt ők nem engedhetik meg maguknak. Azt viszont, hogy az irdatlan forrásokért mit kap tőlük cserébe Orbán, egyelőre csak ő tudja.

oltozo
Ott van azonban az a bizonyos, jórészt tisztességes nagy többség. És ez az, amit képtelen vagyok megérteni. Engedjük meg egy pillanatra, hogy ők a másik politikai oldal kárvallottjai, kisemmizettjei. Nem tudom, van-e alapja egy ilyen hipotézisnek? Mégis, egy gondolatjáték erejéig adjunk teret neki. Még ebben az esetben is irracionálisnak tetszik azonban győzelemként gondolni a csókosoknak juttatott közpénzekre, a korrupció erősödésére, a szétzilált egészségügyi rendszerre, az állami felsőoktatás alapítványi és egyházi kézbe adására, a nemzetközi tekintélyünk zuhanására, a zűrös és személyi alapokon nyugvó diplomáciai kapcsolatokra, a teljes tudományos élet megregulázására, a média lenyúlására, s a művészetek kisajátítására.

Az SZFE tönkretétele, az Ódry Színpad felszámolása senkinek nem lehet érdeke. Ami a helyébe lép – és ezt kéretik nem alaptalan prekoncepciónak tekinteni –, az igénytelenség diadala. Elég megnézni a már eddig beharangozott neveket. A szavazótábor ennek ellenére diadalmámorban úszik. Igazságosnak tartja, hogy a tehetséges kevesek játékszerének gondolt képzés helyén mostantól a középszer lesz az úr. Úgy tekintenek az elfoglalt SZFE-re, mint egy visszavett erődítményre. Szabályos katonai sikerként élik meg a gépesített lövész dicsőséges bevonulását.

hosok
Legtöbbjük azonban nem hallgatott egyetlen előadást sem Karsai György klasszika-filológustól Szophoklészről. Éppen ezért fogalma sincs, nem is érti, mire jó egy klasszika-filológus, s miért jó neki az, ha a színészeknek pont ő mutatja be – hogy is hívják? – Szophoklészt. S ugyanígy nem látott egyetlen Alföldy, vagy Eszenyi rendezést sem, ezért aztán aligha tudhatja, mennyiben mások ezek a produkciók, mint mondjuk Nemcsák színházi munkái. Ide vezet egy olyan oktatáspolitika, amely – à la Parragh – korlátozza a közismereti tárgyak óraszámait a közoktatásban, s amely továbbá az új egyetemi szakok indítását az iparkamara engedélyéhez köti. Vicc.

Könnyű volna persze mindezt a legfőbb hadúr áldatlan működésére fogni, s az ő nyakába varrni. És könnyű igazat adni a mi fájdalmunkat is megfogalmazó Ódry leszármazottnak abban, hogy „akik saját nemzetük kultúrájára törnek, hazánk ellenségei”. Így igaz. Még hogy nekik Magyarország az első. Ám miközben Orbán „dölyföl a keleti égen”, s lecsót szürcsölgetve azon mélázik, születhetett volna ő akár a nyolcadik vezérnek is, kaptak-e az SZFE diákjai, oktatói és munkatársai kellő támogatást? Mi, akik oly lelkesen szurkoltunk nekik, kiálltunk-e kellő határozottsággal a saját értékeink mellett? Megtörténhetett volna-e mindez – hasonlóan a Népszabadsághoz és az Index elvesztéséhez –, ha elég erőt mutatunk? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Egyenként felelősek vagyunk mindazért, ami történt. Azért pedig, ami 2022 után következik, még inkább felelősek vagyunk.

Képek forrása: hvg.hu / szemle.hu / cultura.hu / hirhugo.hu

Forrás: BloggerBob.hu