Regős Róbert: Gőg és demagőg fia
A magabiztosságnak a legkülönfélébb megjelenési formái vannak jelen a politikában. Nyilván szükség is van rá, hiszen a „bocsánat, hogy élek” attitűd aligha alkalmas egy közösség érdekeinek képviseletére, főleg, ha azokat egy másik közösség érdekeivel szemben kell érvényre juttatni. Így aztán nincs semmi baj azzal, ha egy értékrend képviselői határozottak. Főleg akkor nem, ha a képviselt álláspontjuk megfelelő alappal bír, s képesek és hajlandók is érvelni is mellette.
Létezik azonban a magabiztosságnak egy kifejezetten irritáló formája. Erre az jellemző, hogy a határozottság elfedni igyekszik valamit, pontosabban valaminek a hiányát. Ilyen eset például, amikor egy fellengzős megszólalás mögött egyszerűen nincs semmi féle intellektuális tartalom. Vagy épp hiányzik az előbb említett megalapozottság. Tovább színezik a képet azok a kinyilatkoztatások, amelyek kísérletet sem tesznek arra, hogy meggyőzzenek egy állítás igaz voltáról. Eszed, nem eszed, ezt kapod. Próbáld meg lenyelni. Kevélység ez, vagy ahogy szintén nevezik, gőg.
A hazai közbeszéd egyre inkább hemzseg a magabiztosság utóbbi formáitól. Egészen elképesztő kijelentések hangoznak el, amelyek ráadásul egyik pillanatról a másikra politikai cselekvéssé alakulnak át. Orbán Viktor január 15-én kijelentette, hogy a járvány hatására a magyar egészségügyi rendszer nem omlott össze, meg se rendült. Tény, nem omlott össze. De tessék nekem megmondani, mit jelent az, hogy meg se rendült. Ha pedig meg se rendült, miért vannak a kórházi dolgozók teljesítőképességük határán. Miért van szükség önkéntesekre a kórházakban. Az, hogy a magyar egészségügy meg se rendült az én számomra azt jelenti, hogy a szokásos működés mellett is el tudja látni a feladatait.
Hetekkel előre kormányrendeletben rögzítették, hogy a közoktatás április 19-étől visszaáll a jelenléti oktatásra. Amikor a rendeletet megalkották, a napi halálozási adatok és az új fertőzöttek száma aggasztóan magas volt. De kijött a Magyar Közlönyben, mert Magyarországnak működnie kell. A vírus szennyvízben mért koncentrációja még mostanában is stagnál. Mára mindannyian megtanultuk, hogy ez mit jelent. Érdemi válasz nélkül maradtak azok az aggodalmak is, hogy a pedagógusok, akiket végül nagy kegyesen úgy oltottak be, mintha a döntéshozók fogát húznák, védettek lesznek-e április 19-ig? S arról sem szólt egyetlen érv sem, vajon milyen mértékben befolyásolják a gazdaság újra indítását azok a szülők, akik nem tudják megoldani a gyerekek otthoni felügyeletét az online képzés ideje alatt.
Orbán – tegyük hozzá, racionálisan – végül előbb a középiskolák, aztán ma az általános iskolák felső tagozata számára hagyta jóvá, hogy mégis maradjon a digitális oktatás. De nem lehetett volna megvárni, amíg adatok is alátámasztják a visszatérés lehetőségét? És miért kellett a munkájukat végző szakszervezeteket démonizálni olyan megjegyzésekkel, hogy úgy működnek, mint az ellenzéki pártok? Visszatekintve az érdekképviseleti szervek nyilatkozataira, nem voltak indokoltak az aggályaik? Nem voltak helytállók az érveik? Nem volt igazuk? Nem ciki most visszavonulni?
És mindenütt ez a pökhendi gőg. Mi már most tudjuk, hogy teltházas EB-meccseket rendezhetünk. Kívánom, hogy sikerüljön. De nem lesz ciki, ha mégse? Lázár egy interjúban kijelenti, hogy Orbán örök. Nem rezzen össze a NER egy ilyen állításra? Nem érzi úgy – megint csak jelentsen ez bármit is – hogy a 21. században egy ilyen mondat legalábbis zavarba ejtő? S ha a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének birtokosa, Magyarságkutató Intézet történész kutatója, egyetemi professzor az állítólagos kirekesztő és szexista szavaira rákérdező újságírói kérdésre saját érdemeinek felsorolásával válaszol, mert ő ezt is megteheti, már ez sem végtelenül ciki? Milyen világot teremtett ez a rezsim, ahol mindez megengedhető? Legalább a Példabeszédekből tanulnának.
Képek forrása: bible.com / csakafoci.hu / hvg.hu
Forrás: BloggerBob
