Regős Róbert: Hadrianus forog a sírjában

Kezd olyan lenni ez az egész, mintha szándékosan csinálnák. Mintha gyerekes élvezetet lelnének abban, hogy behúznak a csőbe másokat.
Ezúttal Németországot, Ausztriát és Szlovákiát. Hurrá, csináljuk együtt, mert úgy nagyobb az esélyünk, meg aztán igazából csak úgy lehet, fektessünk bele kismillió munkaórát, pénzt, paripát, fegyvert, szóval lobbierőt, aztán rántsuk meg a vállunkat, s fordítsunk hátat az egésznek. Előtte persze ne tárgyaljunk egyik partnerünkkel sem, hogy majd később azt hazudhassuk, hogy pedig mi megtettük. Tuti, hogy ebben a legjobbak vagyunk a világon.

forog1
Írhatnék a tegnap esti, portugálok elleni fiaskóról is. Arról, hogy milyen jó volt teltházat látni a stadionban. Mintha a világban minden rendben volna. Pedig nincs, egy cseppet sincs, ám erről mi, magyarok, szeretünk tudomást sem venni. Egyáltalán, a valósághoz való viszonyunkban van valami ősi, unortodox vonás. Mintha egyszerre látnánk a világot Orbán és Matolcsy szemüvegén keresztül. A stadionok konganak az ürességtől, de nálunk teltház. Hurrá! Csak nehogy meglegyen a böjtje. Mindettől még az a 82 perc tényleg szerethető volt, a csapattal együtt, engem azonban tegnap óta mégis valami egészen más izgat.

A kifarolás, vagy ha tetszik a cserbenhagyás trendje. Tudja az ég, ha megkérdeznénk holnap valakit Berlinben, a Checkpoint Charlie környékén, hogy mi jut eszébe rólunk, magyarokról, meglehet, nem már Puskás nevét vágná rá gondolkodás nélkül, ahogy tette évtizedeken keresztül, s talán nem is napjaink hőseiét, Dárdai Pálét, vagy Karikó Katalinét. Előfordulhat, hogy eltöprengene kicsit, gyanakodva talán még a szemöldökét is felhúzná azon tűnődve, mi a fenét akar jelenteni egy ilyen kérdés. Végül aztán kinyögné, hogy igen, a magyarok azok, akik állandóan keresztbe tesznek, ha az Unió közös értékrendje szellemében az EU ki akarja nyilvánítani egyet nem értését olyan ügyekben, amelyek ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlenek.

forog2
Majd a homlokához kapna, s így kiáltana: Nem ők szartak oda az asztalra a közös világörökségi pályázattal kapcsolatban? A kérdés vulgárisabb része egy, a magyar örökségvédelemben dolgozó szakember kifakadásából származik, aki a dolgok ilyetén alakulásához még azt is hozzátette nagy keserűségében, hogy „a pofám leszakad”. Németek, osztrákok, szlovákok és magyarok ugyanis majd két évtizede dolgoznak azon, hogy az egykori Római birodalom határvonalát jelentő úgynevezett Limes négy országon keresztülfutó szakaszát világörökségi védelem alá helyezzék.

Hogy mi az a Limes és mire jó a világörökségi védelem, azt most inkább hagyjuk. Elég annyi, hogy sok terület képviselői vágyakoznak hasonló, a turisztikai vonzerőt egyértelműen növelő minősítésre. Engem azonban ezúttal jobban érdekel a kifarolás trendje. Az, hogy mi motiválhatja a döntéshozókat, amikor visszalépnek egy ilyen pályázattól. Évek előmunkálatai mehetnek a kukába, a határokon átnyúló együttes erőfeszítések örömével együtt. Miért „szarunk oda” a közös asztalra, ellehetetlenítve a másik három ország elképzeléseit is? Miféle országimázs víziója él a magyar kormány fejében, amikor ilyen lépéseket enged meg magának?

forog3
Mondom, fogalmam sincs milyen motivációk, vagy érdekek húzódnak meg egy ilyen döntés hátterében. Annyi persze tudható, hogy a Limes egykor érintette a Hajógyári-szigetet is, melynek déli részén pihennek a föld alatt Hadrianus egykori hatalmas palotájának maradványai. A miniszterelnökség szerint a világörökségi minősítés állítólag ennek korhű felújítását is akadályozná. A lovagkereszttel büszkélkedő Bayer Zsolt, a pedofiltörvény ellen tüntetőket kurvaanyázó kirohanásának tükrében szinte megható a rezsim e kultúrát ápoló buzgalma. Tény ugyanakkor az is, hogy a szóban forgó terület újabban a Petőfi Irodalmi Múzeum kérlelhetetlen utának, Demeter Szilárdnak a fennhatósága alá került, aki csekély 23 milliárdból alakítana ki itt egy popkulturális és társművészeti központot. Akkor most mi van?

Képek forrása: 24.hu / g-switch.org / Fülöp Dániel - 24.hu

Forrás: BloggerBob