Regős Róbert: Beárazott világ
Félő, hogy ez az átkozott járvány bele fog rondítani az idei ünnepi időszakba is. Normális körülmények között – jó, túlzottan normálisnak persze ez sem nevezhető – az emberek ilyenkor már régen a karácsonyra készülődnek. Élesítik a receptoraikat, hogy időben érzékeljenek minden létező akciót, amely látszólag csökkenti anyagi terheiket. A kereskedők nyakán maradt, korábban jelentősen felárazott termékeket komoly kedvezménnyel próbálják beszerezni, vagyis nagyjából annyiért, amennyiért egyébként is tisztességes haszonnal lehetne forgalmazni azokat.
A rohamosztagosokat mindezen túl a tömeg sem zavarja. Tetőzik a járvány, de fel sem merül bennük, hogy talán jobb volna otthon maradni, aranyfüsttel diót bevonni, almát fényesíteni, netán bejglit sütni. Pedig ez a békebeli áhítat nemcsak a pénztárcájukat kapcsolná kímélő üzemmódra, de egyben a vírustól is védené őket. Kíváncsi volnék, mennyivel csökken ebben az esztendőben az üzletek forgalma a mostani időszakban az egyre szigorodó egészségügyi korlátozások következtében. Gyanítom, alig érzékelhető mértékben. Mert hát ugye ott van még az a súlyosbító körülmény is, hogy el kell verni azt a rengeteg pénzt, ami a választások előtt kiáramlik a költségvetésből, s rászakad az egyszerű polgárra. Némi ráció mondjuk ebben is van, mivel jobb megszabadulni a pénztől, mielőtt a felpörgőben lévő infláció elviszi az egészet.
Hát, valahogy így állunk ezzel a le- és beárazott világgal. Úgy tűnik azonban, szép lassan beáraznak minket is. A kormány keze ügyében nyilván van valahol egy mérleg, amely objektíven megmutatja a végrehajtó hatalomnak, mi mennyit nyom. Az egyik serpenyőben érthető módon ott sűrűsödnek az ilyen-olyan érdekeknek alárendelt politikai megfontolások, míg a másikban annak a tömegnek az igényei, amelyeket a politika kiszolgáltatni hivatott. Ez utóbbiak legtöbbször elég könnyűnek találtatnak, amiből az következik, hogy legalább a szavak szintjén illik megfogalmazni, hogy nekik Magyarország az első, jelentsen ez bármit is. Aztán – persze csak egymás között, vagy valami belső monológ formájában – ugyancsak elhangzanak olyan szentenciák, hogy ami jó nekünk/nekem, az nyilván jó az országnak is. Kell ennél több ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak nemzeti oligarcháink?
Eddig ez tiszta beszéd. A tömeg vagy elfogadja ezt, vagy forradalmat csinál. Vagy – ahol erre egyáltalán esély nyílik – demokratikus és szabad választáson hajtja el a békésen hortyogó elitet. Ám ez a tömeg könnyen zavarba hozható, amikor következetlenségek mutatkoznak a korábban olajozottan működő elnyomó gépezetben. Amikor egyik pillanatról a másikra nem egyirányban kezdenek húzni a korábban tökéletes összhangot mutató erők. Amikor nem tudja a jobbkéz, hogy mit csinál a bal. Amikor dadogni kezd a narratíva.
Képek forrása: index.hu / helloroar.hu / merriam-webster.com
Forrás: BloggerBob