Regős Róbert: Gumibogyó szörp
Szomorú tragédiák mellett valahogy úgy kezdődött ez a 2022-es év, mintha a szilveszteri kabarénak sehogy nem akarna vége szakadni. Már ha volt egyáltalán e mostani szilveszter estéjén kabaré. Megvallom, a hazai média szánalmas hétköznapi teljesítményére való tekintettel a karácsony körül vásárolt új televíziómnak csak néhány percre adtam esélyt, hogy meggyőzzön, a politika mellett a szórakozásnak is van még helye a képernyőn. Bár ne tettem volna. Úgy tűnik, tényleg nincs. Persze az nyilván az én hibám, ha ilyennek látom a helyzetet. Talán nem éjfél körül kellett volna próbálkoznom.
Ahogy bekapcsoltam a készüléket – legutóbb egy zenei DVD-t néztem rajta, így a hangerő meglehetősen hangosra volt állítva – először a Székely himnusz rengette meg a dobhártyámat. Tisztelem valamennyi honfitársunk érzelem- és gondolatvilágát, de miért kell szilveszter éjszakáján Csaba királyfit a képembe tolni? Miért épp akkor, amikor a fél ország a delírium felé araszol, s miért mindenkinek? Persze mondhatja erre bárki, ha nem tetszik ez az értelmetlennek tűnő, anakronisztikus múltba révülés, akkor ne nézzem. Mondani se kell, rémülten váltottam csatornát.
Most jó volna azzal folytatni, hogy mennyivel üdítőbb kép fogadott a másik adón. De nem. Épp Áder szilveszteri köszöntőjét sugározták. Meglepetést ugyan nem okozott, kedv- és vágylohasztó hatása azonban ezúttal sem maradt el. Esküszöm, ha az amerikai titkosszolgálatok figyelmesebben követik a magyar köztársasági elnök beszédeit, tutira eszükbe jutott volna, hogy felvegyék a kifinomult vallatási módszerek listájára. Ha ugyanis bevetnék, Guantanamoban jóval hatékonyabb lenne a terrorizmussal összefüggő információszerzés. Humanitárius kifogások persze így is adódnának.
Azt viszont feltétlenül figyelemre méltónak találtam, hogy a pezsgőzés ezúttal elmaradt. Szólhatott ez a gesztus annak, hogy a sikeresnek aligha mondható járványkezelésünk során a Coviddal összefüggő halálesetek száma a negyvenezret közelíti, ami egyes források szerint közel a háromszorosa a laboratóriumnak tekintett Ausztria adataihoz képest. Jelezhette azt is, hogy az előző év első tizenegy hónapjában briliáns fiskális ügyességgel felhalmozott 3.931 milliárdot meghaladó államháztartási hiány mellett talán visszatetsző volna az önfeledt pezsgőzés. Ám ha a NER felvilágosult képviselőjének tartanám magam, gondolhatnék arra is, hogy a koccintás elmaradása nemes gesztus társadalmunk iszlám vallású tagjai felé. Nem tudom, járhatott-e Áder fejében ezek közül bármelyik magyarázat, vagy egészen másra gondolt. A lehetséges megfontolások sokszínűsége azonban ezúttal is azt a sokat idézett, Nietzschének tulajdonított alapvetést erősíti meg bennem, amely szerint tények pedig nincsenek, csak értelmezések.
Azt viszont már nem a legendás feljelentő hajlamunknak, hanem az igazi civil kurázsi jelenlétének tulajdonítom, hogy a gyermekvédelmi törvény életbelépése óta 130 bejelentés érkezett a médiahatósághoz a hatálya alá tartozó esetek miatt (szexualitás öncélú ábrázolása, nemváltás, homoszexualitás népszerűsítése stb.). Így kell ezt! A polgári engedetlenség egyik leghatékonyabb formája, ha az ostoba jogszabályokat szó szerint vesszük, és betartjuk. Árasszuk csak el őket feljelentésekkel, had’ vizsgálódjanak kedvükre. Dolgozzanak csak meg a pénzükért. Fulladjanak bele a feljelentés özönbe egészen addig, amíg be nem látják, mekkora marhaságot csináltak ezzel a törvénnyel.
Sikerült például tizennégy napot eltölteniük azzal, hogy eldöntsék, a Csipkerózsika, a Mulan, az Oroszlánkirály, vagy a Pumukli megkérdőjelezik-e a hagyományos nemi szerepeket. Áldja az ég a vicces feljelentőt! Nem sorolom, milyen további meséket, mely tudósok életművét, műalkotásokat, művészeket, egyáltalán, az egyetemes emberi kultúra mely meghatározó képviselőit kellene kitörölni egy ilyen idióta törvény következetes alkalmazása esetén a mi nemzeti magyar köztudatunkból. Ám ha már szilveszter, gondoljunk csak az 1979-es, legendás Három nővér paródiára Márkus Lászlóval, Haumann Péterrel, és Körmendi Jánossal, amely után évekig nem lehetett bemutatni röhögés nélkül a darabot. Tiltsák le a képernyőről nyugodtan azt is. Ha Jancsót sikerült eltüntetni születésének századik évfordulóján, akkor ez sem okozhat gondot.
Közben pedig had’ tomboljon az új kultúra, s vele együtt az egyik kiemelt területként kezelt kortárs popkultúra demeteri társadalmiasítása. Szép példája ennek a Petőfi Rádió ma reggeli adása, ahol is arról volt szó, hogy a beszélgetőpartnerek életében milyen meghatározó szerepet játszott a Gumimacik című amerikai rajzfilmsorozat. Belegondolni is szörnyű ugyanakkor, hogy e kultúrkommandósokban fel sem merült a kérdés: vajon a gumibogyó szörp, egyáltalán bármely varázslat hatására bekövetkező változás – mondjuk békából királyfi – nem tartozik-e a gyermekvédelmi törvény hatálya alá? Nem népszerűsít-e illiberális demokráciánkban nem kívánatos metamorfózist? Biztos, ami biztos, jól meg kellene vizsgálni a teljes meseirodalmunkat is. Félő azonban, hogy a kialakult helyzeten az sem változtatna, ha a rádióadás közreműködői kizárólag magyar népmeséken nevelkedtek volna.
A dolog hátterében persze mélyebb összefüggések rejtőzhetnek. Elég, ha a törvénnyel összefüggésben kicseréljük a „nemi” kifejezést arra, hogy „politikai”. Máris kibontakozik előttünk egy rezsim valódi természete. Egy, a változástól, az átalakulástól, hatalmának és befolyásának elvesztésétől rettegő politika arcvonásai. Így aztán pillanatok alatt elillan minden reményteljes derű, amellyel 2022-t vártuk. Hogy milyen lesz ez az év, azt ma még nem tudhatja senki. De visszatekintve az eddig eltelt öt rövid napra, aligha lesz sok alkalmunk a nevetésre.
Képek forrása: magro.hu / 24.hu / szinhaz.hu / magyar.film.hu / prolihisztoria.blog.hu
Forrás: BloggerBob
