Regős Róbert: Így butítsd magyarod!
Megdöbbenve, elhűlve, hitetlenkedve, felháborodva, s gyakran káromkodva olvasom a tanárok nyilvános kifakadásait. Eddig hallgattak szemérmesen, de a helyzetük – úgy tűnik – mára már annyira tarthatatlanná vált, hogy nem lehet csöndben maradniuk. Igen, van az a pont, amelyet követően nincs veszíteni valójuk. A rezsimre pedig minden területen jellemző, hogy elmegy a falig. Aztán hogy ott mi következik, azt csak a jó ég tudja. Hát, a közoktatásban, óvodákban, általános- és középiskolákban, valamint a felsőoktatásban dolgozókat mára nekiszorították e képletes falhoz. Elég beleolvasni az ELTE egyetemi adjunktusának kisebb vihart kavart – milyen szomorú leírni, hogy csak kisebb vihart kavart – nyílt levelébe
egy kezdő gimnáziumi tanár január 9-i kifakadásába a PDSZ honlapján
vagy az Eötvös Gimnázium tanárának Facebook bejegyzésébe
hogy elszégyelljük magunkat mindannyian.
A fenti panaszokban közös, hogy mindhárom oktató 200 ezer nettó alatti fizetésből kénytelen megélni. Bármennyire elkeserítőek is azonban ezek az egyéni sorsok, engem itt és most az háborít fel leginkább, ahogy Orván kormánya kezeli ezt az egész ágazatot. Megértő és türelmes lennék, ha tizenkét év elteltével azt mondhatná, hogy Kásler papa feltette az i-re a pontot, s hurrá, az egészségügy kipipálva, erőfeszítéseink gyümölcseként valóban 21. századi ellátást tudunk nyújtani ennek a beteg nemzetnek. Azt mondanám, oké, megérte várólistára tenni az oktatást, minden elismerésem a miniszterelnök és a miniszter uraké. Megcsinálták. Most akkor ugorjunk neki az oktatásnak. De nem! A helyzet egyáltalán nem ez! A covidnak köszönhetően 40.000 áldozatról beszélünk Magyarországon, s akkor Kásler hagymázas mai megszólalását a kórházban elhunytak arányáról jóindulatúan felejtsük is el. Amellett azonban nem mehetünk el szó nélkül, ha egy tíz hónapos kisbaba combtörésének felismeréséhez a híradások szerint két kórház is kevés volt a napokban. Itt tartunk, vagy hát ide jutottunk.
A legtragikusabb azonban még mindig nem ez. Az igazi baj a szemléletmóddal van. Mit hallunk, ha a bűvös reformokról kezdenek beszélni? Volt itt minden az elmúlt tizenkét évben. Az idegennyelvek óraszámának csökkentésétől kezdve a mindennapos testnevelés bevezetéséig. A települések önazonosságát erősítő, a sokszínű, és a helyi körülményekhez rugalmasan alkalmazkodni képes közoktatást kiherélő klikkesítésétől az életpálya modell bevezetésén keresztül a tanári óraszámok növelésén át az adminisztratív terhek eszelős szaporításáig. A tanároknak lassan mindennel foglalkoznak, csak arra nem hagynak nekik időt, ami az igazi dolguk volna. Arra, hogy felkészülhessenek a másnapi óráikra, s azokat színvonalasan megtartsák. A legsúlyosabb mégis talán az, hogy amikor a figyelem az oktatás tartalma felé fordul, akkor még mindig nem az európai munkaerőpiaci térben való mozgáshoz szükséges kompetenciák, képességek és jártasságok fejlesztése, nem is az élethosszig tartó tanulásra való felkészítés kerülnek előtérbe, hanem valami tökéletesen anakronisztikus ideológiai maszlag. Így aztán, ami megmarad nekünk, az – Adyval szólva – továbbra is gémeskút, malomalja, fokos.
Választhat mindenki belátása szerint. Jó volna, ha a NER is megtenné. Egy ilyen elavult rendszer fenntartásában ők sem lehetnek érdekeltek. Azt közülük sem engedheti meg magának mindenki, hogy a gyerekeit, valódi esélyt adva nekik a boldoguláshoz, külföldön taníttassa. Mindeközben Orbán legnagyobb dilemmája, hogy vezethet-e a homoszexualitás pedofíliához. Nem nehéz megjósolni, hogy lesz még nemzeti konzultáció arról, lehet-e fából vaskarikát, vagy szarból aranyat csinálni. Mindez persze csak addig érthetetlen és felháborító, amíg rá nem jövünk, hogy a miniszterelnök – egy rövid, Soros Györgynek köszönhető intermezzotól eltekintve – maga is a magyar köz- és felsőoktatás gyümölcse.
Képek forrása: 24.hu / 444.hu / 24.hu-Bielik István / ezalenyeg.hu
Forrás: BloggerBob