RoTaPress - Regős Róbert: Hazugság

Regős Róbert: Hazugság

Hazudik, füllent, átver, becsap, megtéveszt, lódít, megvezet, átbasz, hülyét csinál belőled, megtéveszt, ámít, ferdít, hantáz, ködösít, hülyít. Ha összedugnánk a fejünket, azt gondolom, szótár segítsége nélkül is könnyedén teleírhatnánk egy A4-es lapot a hazudni szó rokonértelmű szavaival, illetve szinonimáival. Ennek egyrészt nyilván örülhetünk, hiszen édesanyanyelvünk hihetetlen gazdagságáról árulkodik. Egyszer egy hozzáértő azt mondta nekem, hogy a magyar nyelv szókészletét úgy nyolcszázezer és egymillió kétszázezer közé szokás tenni. Hihetetlen burjánzás. Kevés nyelv tudja ezt. Az már más lapra tartozik, hogy miképpen élünk ezzel az elképesztő bőséggel. A szótári alakkal rendelkező kifejezésekben leggazdagabb költői életmű állítólag Arany Jánosé. Huszonnégyezer körüli szó szerepel benne. Kutatások szerint ugyanakkor vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek aktív szókincse alig haladja meg a hatszáz kifejezést. Hát, valahogy így állunk.

Tudjuk azt is, hogy az eszkimók jóval árnyaltabban tudnak utalni a havazás különféle formáira, mint mi, vagy – menjünk el a falig – mondjuk a Kongóban használt több mint 200 törzsi nyelv bármelyike. Feltehetően a tengeri hajózásra vonatkozó szakszókincs is gazdagabb az angolban, spanyolban, portugálban, mint a magyar nyelvben. A példákat aligha kell magyarázni. A szókincs ott virul a leginkább, ahol egy adott tevékenységet gyakrabban folytatnak, mint másutt. Ez nyilván érvényes nemcsak nyelvekre, de kisebb közösségekre, csoportokra, foglalkozásokra, társadalmi rétegekre stb. Egy labdarúgó a pontos átadásra vélhetően jóval több kifejezést ismer, mint én. Tekintettel persze a magyar labdarúgás jelenlegi állapotaira, ezek jó része valószínűleg a tényeket megszépítő eufemizmus.

Ha az előző két bekezdést összerakjuk, könnyen rátalálunk a lényegi összefüggésre. Ha valamilyen jelenségre sok kifejezést találunk egy nyelvben, akkor annak legfőbb oka a szóban forgó jelenség gyakorisága. Anélkül, hogy más népekkel összehasonlítanám a magyart, azt hiszem, kénytelenek vagyunk belátni, bizony sokat hazudunk. Az nem lehet véletlen, hogy külön mesét szentel a magyar hagyomány az igazmondó juhásznak. Az ilyen történetek középpontjában mindig valami kuriózum áll. Valami ritkaság, amellyel nem találkozik az ember minden nap. Olyasmi, ami meglep, megdöbbent, felhívja magára a figyelmet. Olyasmi, ami gondolkodóba ejt.

A személyes életünkben is előfordul számtalanszor, hogy nem mondunk igazat. Sőt, nehezen viseljük a radikális őszinteséget. Azt, amikor valaki mérlegelés nélkül mondja szemünkbe a valóságot. Az ilyen embereket gyakran kiközösítik, bolondnak bélyegzik. Jellemző, hogy a nyílt őszinteség az udvaribolondok – s olykor talán a humoristák – kiváltsága. Így állunk az igazmondókkal annak ellenére, hogy a hazugság – leginkább akkor, ha a személyünket érinti – mérhetetlen fájdalmat képes okozni. Főleg akkor, ha olyan személyek részéről ér bennünket, akikben a kezdetektől fogva bízunk, hiszünk, akiket szeretünk, akikkel összekötöttük az életünket, s akik nélkül egyáltalán nem vagyunk képesek elképzelni, hogy volna értelme a folytatásnak. A bennünket a szeretteink részéről érő hazugság talán azért a legfájdalmasabb, mert árulásnak érezzük. Elárultnak lenni pedig talán a legnyomorultabb emberi állapot.

A hazugságdömping zászlóshajója persze a politika. Ha létezik egyáltalán konszenzus egy olyan megosztott társadalomban, mint a magyar, akkor egy ilyen közmegállapodás tárgya az lehet, hogy a politikusok hazudnak. Méghozzá újabban szinte leplezetlenül. Korábban ebben a kérdésben a leggyakoribb hivatkozási alap Platón volt, aki a tökéletes állam vezetői részéről elnézte a megtévesztést. Persze minden esetben csakis a közösség érdekében elkövetett hazugságot. Ez utóbbiról idehaza előszeretettel feledkezik meg az úgynevezett elit. Mára azonban a legfőbb igazodási ponttá Orbánnak az a mondata vált, amely szerint nem kell odafigyelni arra, amit mond, csak arra, amit csinál. A hazudozás nyílt vállalása ez. Gyurcsány „hazudtunk reggel, éjjel, meg este” önvallomásától Orbán megjegyzését az különbözteti meg, hogy az övé a hazudozás retorikába bújtatott folytatása, míg Gyurcsányé igazságbeszéd.

S mivel a NER-tömegek éppen úgy, mint az ellenzéki szavazók milliói a permanens hazudozáshoz vannak szocializálva, már fel se tűnik a számunkra, hogy mi történik velünk. A hiteles politikus ma az, aki hazudik. Őt fogják megválasztani, az újabb és újabb választásokon. Aki pedig politikusként igazat mond – ez már-már fogalmilag is elképzelhetetlen –, az hiteltelen a választó szemében. Arra inkább nem bízza rá az érdekei érvényesítését, mert tudja, hogy esélytelen. Magyarországon ma kizárólag a zavarosban halászva lehet a felszínen maradni. A rendszerváltás óta ennyit sikerült elérnünk. Naiv ábrándokat kerget az, aki valami új, tisztakezű politikai alakulatban felbukkanására vár. Egy ilyen közösség soha nem fog a hazugok fölé kerekedni. Itt már valóban csak a népharag tombolása, vagy – ahogy egy német filozófus fogalmaz – egy Isten menthet meg bennünket.

Képek forrása: libri.hu / locitrom.hu / nezopont.hu

Forrás: BloggerBob