A Stonehenge mellett ért a hír. Épp azon tűnődtem a látványtól lenygözve, miként képes 4500 évet átívelően is összekötni bennünket egy ilyen építmény a megalit-kultúra világával.

Ezek a kövek a kutatók mai álláspontja szerint régebben kerültek ide, mint ahogy Agamemnon hajói megjelentek volna Trója falai alatt, s a félisten Akhilleusz mürmidonjaival partra szállt a várhoz közeli Apollón szentélynél. Márpedig az, amit ma Európának nevezünk, valahol ott vette kezdetét, amikor úgy 400 évvel később Homérosz hexameterekbe öntötte a trójai háború emlékét. Stonehenge ugyan nem képezi oly szervesen az európai önazonosság részét, mint az antikvitás tradíciója, annyit mégis jelez, hogy a kultúra bizonyos formái a világnak ebben a szegletében is jelen voltak, már 1300 évvel Trója előtt. Játék az évszámokkal, mondhatnánk. Engem akkor és ott, látva az évezredekkel dacoló köveket, mégis lenyűgözött ez a játék.

Aztán váratlanul rezegni kezdett a zsebemben a telefon. Ez a funkció valami köztes állapot. Jól ki van találva. A gyenge emberek üzemmódja. Tulajdonképpen átverés. Nem jó semmire. Azt a látszatot kelti, mintha megvédené a személyes szférádat azzal, hogy elnémítja a csengőhang brutalitását. Ugyanakkor mégis ott birizgál, zümmög a zsebedben, mint a titkárnő, amikor annak ellenére, hogy szigorúan meghagytad neki, senki nem zavarhat, ő mégis besettenkedik az irodába valami olyan fura testtartással, mintha igazából ott se lenne, tulajdonképpen nem is létezne, ám ez a köztes jelenléte pontosan jelzi, valami olyan információt kell megosztania veled, amely nem tűr halasztást, s minden tiltásodat felülírja. Ezúttal is valahogy így, akár egy észrevétlenül lopakodó titkárnő, rezgett a készülék a zsebemben. Bosszantott, hogy kizökkent ebből az időutazásból. Kicsit ingerülten aztán mégis elővettem a mobilom, mert biztos voltam benne, ebből az áhítatból csakis olyan hírrel merhetnek kizökkenteni, amelyről feltétlenül tudnom kell.

Egy barátom hangja szólalt meg a telefonban. Hallottad? – kérdezte minden különösebb bevezető nélkül, szenvtelenül, mégis azon a hangon, amelyből sejthető volt, hogy valami súlyos dolog történt. Mit? – kérdeztem vissza. Meghalt a Moldova – jött a lakonikus válasz. Stonehenge egyetlen pillanat alatt veszítette el minden jelentőségét. A kőoszlopok személytelensége egyszeriben érdektelenné vált a személyességgel szemben. Egyszerűen elveszítette a meccset. Szabó Lőrinc sorok furakodtak a telefonhívás és közém A huszonhatodik évből. „Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett / minden a hírre, s megállt: valami / ős "Legyen!" a "Ne legyen!"-t mondta ki”. Hát elment.

Nyilván napokon keresztül fogják hivatalos kultúrpolitikai felületeken méltatni. Hosszasan és álszent arccal fognak beszélni arról, mit veszített vele az ilyen-olyan összmagyar nemzeti kultúra. Felsorolják majd az összes díjait, s méltatják azt a lenyűgöző szellemi teljesítményt, amelyet több mint hetven könyv reprezentál. Regények, novellák, riportkönyvek, színművek és önéletrajzi kötetek. Ám ezekben a méltatásokban majd könnyű lesz felfedezni valami furcsa zavarodottságot. E zavar forrása – ahogy én látom – kettős természetű lesz. Egyrészt nem fogják tudni eldönteni, hogyan állnak ők Moldovával, másrészt afelől is bizonytalanok lesznek, hogyan állhatott Moldova velük. De ez legyen az ő bajuk. Abban viszont én magam így is bizonyos vagyok, hogy a mai magyar kultúrpolitika méltatlan Moldovához. Jobban is tenné talán, ha a lehető legnagyobb visszafogottsággal búcsúzna el tőle, ha egyáltalán késztetést érez erre.

Szerencsés vagyok, hogy személyesen is ismerhettem. Nem oly közelről és bensőségesen, ahogy szerettem volna, de mégiscsak az életem egyik nagy ajándéka volt ez az ismeretség. Publicisztikáim 2021-es második kötetében az ő neve szerepel az Előszó alatt. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak ezért a gesztusért. Rengeteget jelent a számomra a gondolati rokonságnak ez a vállalása. Az igazság az, ha létezne olyan szaküzlet, amely emberi attitűdöket árusít, feltehetően napokig kutakodnék a polcokon található filozófusok, művészek, s nem is tudom még, kiket kellene említenem, kiknek a beállítódása, értékrendje között, aztán végül talán épp Moldováéra esne a választásom. Szerencsére azonban ilyen bolt nem létezik, attitűdöket nem lehet vásárolni, csak kialakítani és érvényesíteni. Mindenesetre az övét nagyon is a sajátoménak érzem. Persze ezzel nem a hasonlóságot, hanem a halálával ért személyes veszteség mértékét próbálom érzékeltetni. Igazodási pont volt ő a számomra értékrendben, s morális értelemben is.

Furcsamód egy olyan ember következetessége az egyik legfontosabb példa a számomra, aki egyebek mellett úgy vált Kádár talán legismertebb tisztelőjévé, hogy korábban – saját bevallása szerint – akár a merénylő szerepét is vállalta volna vele szemben. Ez a különös, az ellentmondásosságban is megmutatkozó következetesség jelent számomra zsinórmértéket a kimondás őszinteségében és radikalizmusában. Az, ahogy nála a képviselt értékrend állandóságának megőrzése mellett, a következetesség csorbulása nélkül is változhat a dolgok és személyek megítélése. Az én szememben egyelőre ugyan épp fordított irányban, jobb- és baloldali, keresztény konzervatív és liberális politikusok tűnnek egyre vállalhatatlanabbnak, de egyszer talán jönnek jobb idők is.

Ahogy ezeket a sorokat írom, ismét kirajzolódik előttem a Stonehenge sziluettje. Egy kép, amelynek körvonalai örökre belevésődnek abba, aki valaha látta azokat. Azt hiszem, ugyanígy él majd bennem tovább követendő példaként Moldova életművének etikája. Próbálom kísérőmmé fogadni, hogy egyszer az ő szavaival elmondhassam én is: „Rossz könyvem van, de hazug, tisztességtelen nincsen.”,

Képek forrása: kultúra.hu / librarius.hu / facebook.com

Forrás: BloggerBob