szombat, július 02, 2022

A külügyi kormányzat szemében nyilván huszadrangú kérdés, hogyan néznek Angliában egy magyarra, akinek néhány hetes tartózkodásához se nemzeti, se párt, se gazdasági, se személyes érdeke nem fűződik a hatalmon lévőknek. Egy ilyen alak nyilván azokat sem érdekli, akik a válogatott labdarúgómeccsek ritmusában járatják le viselkedésükkel Magyarországot, a magyar embereket. Miért is foglalkoznának vele? A rezsim is, s a futballhuligánok is jól megvannak nélküle. A bunkósághoz egyáltalán nincs szükség rá. Maradjon csak ott, ahol van. Amúgy is, minek össze-vissza kóborolni a Kárpátok koszorúján túl. Magára vessen az ilyen. Magyar ember nem turista.

tomeg1
Sokat gondolkodtam, egyáltalán foglalkozzak-e a Magyarország – Anglia meccsen történtekkel. Győztünk! Hurrá! Szenzáció! Szép szolidan örültem neki idekinn, mert azért szurkolói körökben egy-egy pofon még ma is könnyen elcsattan, bár úgy tűnik, az igazán vad évtizedek hangulata a stadionok körül már tényleg a múlté. Ettől függetlenül a meccs után nem harsogtam az utcán, hogy Ez az éjszaka soha nem ér véget,se azt, hogy Történjen bármi, amíg éslünk s meghalunk… Biztos, ami biztos, az ismeretlenek előtt igyekeztem megőrizni az inkognitómat. Mondjuk úgy, hogy befelé voltam boldog, már ha egyáltalán van még jogom örülni egy magyar sikernek külföldön. Ennyit a földi boldogságról és az örömről.

Végül arra jutottam, nem igazán tehetem meg, hogy ne foglalkozzam a legújabb nézőtéri bunkósággal. Nem tehetem meg, hiszen egyebek mellett azért is írom ezeket a blogbejegyzéseket, hogy kibeszéljem magamból mindazt, ami – ha nem írom le – észrevétlenül folytat romboló munkát itt, legbelül. Amúgy is annyi feszültség halmozódott fel bennem az utóbbi napokban, hogy elkerülhetetlenül nyitni kell egy szelepet magamon, különben baj lehet belőle. De ettől függetlenül is beszélni kell ezekről a jelenségekről, mert a társadalom nagyjából ugyanúgy működik, mint az egyén. A hallgatás nem vezet jóra. Csak az ostobák hiszik ennek az ellenkezőjét. Csak azok próbálják némaságra kárhoztatni a nyilvánosságot, akiknek van elég rejtegetni valójuk.

tomeg2
Látom ugyanakkor, hogy az angolok letérdelése és az azt kísérő füttykoncert és fújolás milyen iszonyatos indulatokat korbácsol fel a közösségi oldalakon. Ez már önmagában olyan tünetegyüttes, amely egyértelműen jelzi, hogy a magyar társadalom komoly mentális problémákkal küzd. Sajnos, ez a határokon kívül éppúgy érzékelhető, mint odahaza. Egy barátom mesélte egyszer, hogy egy Olaszországban tartott előadását követően az olasz egyetemisták nem azzal kapcsolatban tettek fel kérdéseket, amiről beszélt, hanem arról, hogy a magyar diákok tiltakozásuk jeléül miért nem foglalták még el az egyetemeket, amikor bevezették a röghözkötést, azaz a hallgatói szerződés eszement koncepcióját. Ő nem értette, miért ezt kérdezik tőle, én pedig nem értettem a példát, amikor mindezt elmesélte nekem. Aztán eltelt pár év és Magyarországon is elfoglaltak a diákok egy egyetemet.

Csak most kezdem megérteni ezt az egészet. Azt, hogy ami otthon történik, egyáltalán nem érdektelen egy átlag olasz, vagy angol számára. Ők legalább annyira büszkék az olasz, illetve angol voltukra, mint mi a magyarságunkra, ám ezt képesek összeegyeztetni az európaiságukkal. Ezért zavarja őket, ha az európai értékrenddel összeegyeztethetetlen dolgok történnek. Egyszerűen nem értik, hogy fordíthatunk rendre hátat a közösségnek, amelynek része vagyunk. Nem értik, Orbán politikája miképp juttathatja Magyarországot olyan szélsőséges helyzetbe, hogy Lengyelországban tüntetések zajlanak a varsói magyar nagykövetség előtt. Naponta kérdezik meg tőlem, hogy a magyarok tényleg úgy gondolkodnak, mint Orbán és a szűkebb környezete?

tomeg3
S ezúttal is. A mérkőzés másnapján sorra jöttek hozzám az ismerőseim, s tudakolják, mi volt ez? Nem a vereségükön keseregnek, hanem azt firtatják, hogy mi tényleg nem értjük, mi a jelentősége a kirekesztés elleni kiállásnak. Én persze egyre csak szégyenkezem, s keresem a leglájtosabb magyarázatokat. De igazából tényleg nem tudom, mi ez az őrület. Meggyőződésem, hogy a magyar emberek semmivel nem kirekesztőbbek, mint a világ bármely más részén élők. De akkor miből fakad ez a vissza-visszatérő elutasítás, ezúttal ráadásul tizennégy év alatti gyerekek tízezrei részéről. Egy édesanya világított rá meglehetősen pontosan, hogy az ő gyereke, s a környezete nem értett semmit az egészből, csak fújolt, mert ezt tette a tömeg is. Azt hiszem, a felnőttek ugyanígy vannak ezzel. Tömegpszichózis.

De vajon elég magyarázat ez? Beérik-e ennyivel az engem kérdezők? Hogyan jutottunk idáig? Mivé lett a vendégjog, amelynek el kellene néznie egy ilyen térdelős gesztust is, ami ráadásul a legkevésbé sem ellenünk szól. Hogy nem veszik észre ezek a megtévesztett emberek, hogy amikor annak idején az imádott magyar játékosok a mezükön lévő feliratra mutattak, az ugyanaz a gesztus volt, mint ez a térdelés, amit most tízezrek fütyültek ki utálkozva. Hogy tudnám elmagyarázni, hogy Magyarországon feltehetően egy olyan politika vezetett ehhez a tömeghisztériához, amely tudatosan gyárt ellenségképeket, amely háborúnak fog föl minden vitát, amely gyilkos indulatokat táplál mindennel szemben, ami a rezsim belső köreinek érdekeit sérti. Nem tudom elmagyarázni, mivel számomra is felfoghatatlan, hogyan süllyedhettünk ennyire mélyre. Marad a jópofizásba csomagolt szégyen. Meg a készülődés a hazaútra.

Képek forrása: index.hu / Huszár Dávid - Népszava / m4sport.hu

Forrás: BloggerBob

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all