Vannak az embernek olyan állapotai – kórház, szerelmi csalódás, egyebek –, amikor szinte zavarják a környezetében megeső pozitív dolgok. Mondjuk fekszik egy légkondi nélküli kórházi szobában ezer Cº-ban, s közben tudja a jó ég, miket nyomnak belé az infúzión keresztül. Erre beesik egy amúgy ártalmatlan FB-poszt az egyik ismerősétől, amint az éppen fejest ugrik a hűs habokba a horvát tengerparton.

Csoda, ha ilyenkor rátör a depresszió? S ha klinikai értelemben talán nem is szorul kezelésre, de mindenképpen erőt vesz rajta valami önértékelési zavar szerű, és elkezdi magában, értsd kizárólagosan saját magában keresni a hibát. Szinte elkerülhetetlenül jut aztán arra a következtetésre, hogy ő egy értéktelen figura, aki valójában nem jó semmire, hiszen ahelyett, hogy a tengerparton napozna, azzal bünteti a sors, hogy be van zárva egy ingerszegény kórterembe. Az eszével persze tudja, hogy ez ótvar nagy baromság. A történések ilyen megközelítésének nagyjából köze sincs a valósághoz, de csak csúszik egyre lejjebb. Nem eszik, nem mosolyog, a kilók meg csak mennek le róla, s lassan kezd úgy kinézni, mint egy mozdulatlan, bebalzsamozott múmia, akinek kb. annyi öröme van az életében, mint neki. Ebből az állapotból aztán egyedül kimászni csaknem reménytelen vállalkozás.

A barátok, hozzátartozók nyilván igyekeznek segíteni, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha érdekelné őket emberünk állapota. A legvisszatetszőbb praxis annak hangoztatása, hogy nyugi haver, rendben lesz minden, nincs semmi baj. És el is hiszik, hogy segítenek azzal, amit össze-vissza beszélnek, meg azzal, hogy az egyik hülye poént engedik el a másik után. Holott emberünknek meggyőződése – és éppen ez okozza számára a legnagyobb gondot –, hogy az övéhez hasonló komplex problémahalommal az egyetemes világtörténelemben még senki nem találta szemben magát. Így válik a segítőkészség-dömping hatására végképp magányossá. Innen már egyetlen lépés csupán, hogy bedumálja magának, a pszichózis, amelytől éppen szenved, eleddig egyetlen pszichiáter, pszichoanalitikus, vagy neurológus által sincs leírva. Ő ugyanis egyszeri és egyedi példány, ahogy a betegsége is az, ezért az állapotára gyógymód sincs, azaz GYÓGYÍTHATATLAN.

Na, ilyen állapotokban egy furcsa késztetés szokott erőt venni a páciensen. Keressünk gyorsan valamit, ami még jobban fáj, mint ez a mentális – nevezzük így – alapfájdalom, s az majd jól eltereli a figyelmünket gyógyíthatatlan állapotunkról. Olyan ez, mint amikor beleharapunk az ajkainkba, s a másik fájdalom azonnal kisebbnek tűnik. A szájba harapás mint elterelő hadművelet azért elviselhetőbb, mert azt magunk okozzuk magunknak. Elég lazítanunk a fogaink szorításán és máris enyhül. Ha eddig még nem próbálták, próbálják ki nyugodtan. Tényleg működik, s kisebb kárt okoz, mint a tányérok falhoz vagdosása. Arra viszont már most fel kell hívjam a figyelmet, hogy semmi felelősséget nem vagyok hajlandó vállalni abban az esetben, ha a hazai utcákat önsebző, vérző ajkú zombi magyarok lepik el. Arról igazán nem én tehetek – hiszen tettem ellene eleget –, ha a rezsim működése okozta fájdalom kizárólag az ajkunkba harapással csillapítható.

Létezik tehát az az állapot, amikor valami erősebb fájdalommal kúrálja magát az ember. Na, ilyenkor szoktam én „fellapozni” a KESMA-hoz tartozó médiumokat. Nem mindet, hisz –túlsúlyukból adódóan – az összes átlapozásához egy emberöltő sem volna elegendő. Különben is, az ember tanuljon meg szelektálni. Unaloműzéshez, fájdalomcsillapításhoz, mentális eredetű fájdalmak kezeléséhez használjon a züllöttségben, seggnyalásban, visszataszító szervilimusban igazán magas színvonalú sajtótermékeket. Megmondom őszintén, az origo.hu-ban és a 888.hu-ban én még soha nem csalódtam. Ezúttal sem. Sőt! Azért ugye bánjunk csak óvatosan a gyógyszerekkel, különös tekintettel a fájdalomcsillapítókra. Nem szerencsés túlzásba vinni az adagolásukat. Két tablettánál szerencsésebb az egy. Ugyanígy van ez e két médium esetében is. Gondoltam, előbb megfigyelem, milyen eredménnyel jár csak az egyik, aztán ha kell, még mindig dönthetek úgy, hogy elolvasom a másikat is. Maradtam hát a 888.hu-nál.

Mit mondjak, nekem bejött. A kedvem végre újra ragyogó. S bár egy normális demokráciában ilyen olvasmányélményeket követően igazából sírnom kellene, most mégis röhögök ezen az egészen. Azon, hogy milyen ostoba módon tapad ez az orgánum a Fidesz narratívájához. Ismételgeti, repetitív módon szajkózza a rezsim fő témáit, mintha más baj szinte nem is volna a világban. Ha jól tudom, a tudomány perszeverációnak nevezi ezt a jelenséget. A hiteles és objektív újságírás szempontjából ez persze nyilván szitokszó. Bevallom, egyetlen írást sem nyitottam meg. Ennyire nem vagyok rossz állapotban. Ezért tartalmi ismertetés helyett inkább csokorba gyűjtve csak, a főoldal címeit kínálom olvasóim szíves figyelmébe.

A transznemű rabok leállítják a hormonkezelést, amikor átkerülnek a női börtönökbe, A 29 éves transznő győzte le a 13 éves lányt a New York-i gördeszkabajnokságon, Boris Johnson szerint a nők nem születnek pénisszel, Amerikai Pride: meztelen bringások vonulnak a cserkészekkel, A válogatott futballista megint „transzneműeket” akar látni a lánycsapatokban. Most akkor ki csinál itt propagandát és mihez? De a lényeg: átpörgetve ezeket a címeket, azóta én teljesen megfeledkeztem az alapproblémámról, s feltartóztathatatlanul röhögök ezen az egészen. Mert tényleg röhejes úgy, ahogy van. Ajánlom mindenkinek ezt a terápiát, akinek fáj valami, mélyen belül.

Képek forrása: 888.hu / origo.hu

Forrás: BloggerBob