Regős Róbert: Orbán szakálla
Furcsán telt a nyár. Amióta működtetem ezt a blogot – jó pár éve – először álltam le.
Oka éppen volt több is, had’ említsek ezúttal csak hármat. Elsőként azt, hogy minden figyelmemmel szerettem volna két hónapon keresztül arra összpontosítani, aminél semmi nem lehet fontosabb a számomra: a fiamra. Aztán be kell valljam, alaposan kedvemet szegte az a tétlenkedés, szerencsétlenkedés és tehetetlenség, amely a politikai küzdelmekben az ellenzék részéről tapasztalható. Közel fél évvel a választási kudarc után sem látok semmit, ami előremutató, reménykeltő volna. Legfeljebb a külső tényezők, s a Fideszen belül jelentkező törésvonalak bíztatnak azzal, hogy lehet esély a rezsim elzavarására. Végezetül lazításra sarkalt a nyaranta rendszeresen jelentkező politikai uborkaszezon.
Várok tehát valami bíztató jelre, talán az év végéig. Ahogy eddig, úgy továbbra is szóvá fogom tenni mindazt, amit méltatlannak találok a 21. századhoz, Európához, s hozzánk, magyarokhoz. Mert az, ami ma zajlik e hazában, meggyőződésem szerint méltatlan hozzánk. Ha lesz hiteles alternatívája e mérhetetlen politikai züllésnek, úgy minden erőmmel azon leszek, hogy támogassam minden olyan civil eszközzel, amely a rendelkezésemre áll. Ha nem, úgy nincs értelme a további erőfeszítésnek, s azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel fordíthatok végképp hátat a nyilvánosság minden formájának és a közéletnek azzal, hogy én megtettem mindent, ami egy civiltől elvárható.
Logikusan most valami összefoglaló kínálkozna ide a nyár politikai történéseiről. Ezekről azonban már eddig is tettem egy-egy rövid megjegyzést a Facebookon, másrészt félő, hogy oly sűrű esszenciája jönne így létre az emberi gyarlóságnak, a hatalomvágynak, a politikai cinizmusnak, a korrupciónak, az emberek megtévesztésének, hogy az egyetlen írásban egyszerűen nem volna elviselhető. Ennyi arcátlanságot két hónap alatt talán még soha nem produkált a magyar kül- és belpolitika. Mintha e különös rendszer saját haláltáncát járná, kinevetve, kigúnyolva az elkerülhetetlen véget, amelybe – majd az idő eldönti – vagy belebukik, vagy ha nem, hát valamilyen, ma még ismeretlen disztópia ezúttal is megteremti számára a túlélés lehetőségét. Szóval ezt a nyarat szerintem egyszerűen képtelenség összefoglalni.
Maradok inkább egy látszólag lazább, talán első pillantásra bulvárosabbnak tűnő történésnél, az Orbán szakálla körül kialakult vircsaftnál. Kezdem egy ténymegállapítással: ez a szakáll a miniszterelnök vakációja alatt nőtt. A szakállnak elvitathatatlan joga van nőni, a miniszterelnöknek pedig a szabadsága alatt joga van nem megválni tőle. Léteztek, léteznek persze ma is szakállas közjogi méltóságok, ám azokkal Orbán szőrzetét nem hasonlítanám össze, mivel – példákkal élve – Castroé többnyire ápolt volt, Che Guevarának pedig történetesen jólállt. Legyen bármennyire szubjektív ez a megjegyzés, de a magam részéről úgy látom, ezek egyike sem mondható el Orbán szakálláról. Amúgy tudja a fene, mégis, talán beszédes, miért épp ez a két szakállas pofa jutott most az eszembe.
Tényleg ezt érdemeljük?
Képek forrása: quotepark.com / citatum.hu / index.hu / femcafe.hu / theconversation.com / mandiner.hu
Forrás: BloggerBob