vasárnap, szeptember 25, 2022

Tegnap este, sok apróbb, s nagyobb bosszúságot követően kissé szentimentális hangulat vett erőt rajtam. El is határoztam, hogy a mai blogbejegyzést az olyan emberi állapotoknak szentelem, amelyek az érzelmekhez kötődnek. Sorra vettem mindazokat az emóciókat, amelyeket valaha átéltem, s amelyekről úgy gondolom, a legtöbben találkozunk az életünk során. A politikában napról-napra történnek olyan események, amelyek egyszerűen méltatlanok ahhoz a közösséghez, amelyet elkövetőik képviselni hivatottak, illetve képviselni vélnek, legyen szó bármelyik szekértáborról. Őszintén szólva nekem már csömöröm van ezektől, így aztán arra gondoltam, ma megengedek magamnak egy kis luxust, s annak ellenére sem mártózóm meg a politika szutykában, hogy pontosan tudom, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

erzelmek1
Az első az érzelmek sorában lehetett volna akár éppen az imént említett csömör. Bizony érdemes lett volna szót ejteni róla. Arról, hogy mennyire elege van az embernek az állandó parasztvakításból, a minden alapot nélkülöző félelemkeltésből, az önfényezésből, a félrevezetésből, amelyek mára – itthon legalábbis – a politikai megnyilvánulás lényegi és kihagyhatatlan elemévé váltak. A csömör indokoltságát már az is bizonyítja, hogy kifejezetten egy politikamentes, pusztán a valódi emberi érzelmekkel foglalkozni szándékozó bejegyzésre készültem, s lám, máris otrombán tolakszik elém – még ha egyelőre csak közvetve is – a magyar közélet rögvalósága. De akkor tegyünk inkább egy lépést hátra.

Írhattam volna mondjuk a derűről, amelyben bizonyos időszakokban gyakran van részem, főleg a valódi barátok társaságában – istenem, de kevesen vannak. Sajnos azonban van úgy, hogy hetekre eltűnik az életemből. Pedig a derű olyan, mint egy pohár hűvös víz az augusztusi forróságban. Alig kell hozzá valami, de ha nincs, akkor szinte fuldoklunk a hiányától. Aztán ott van a hirtelenjében nem is igazán tudom, mi a megfelelő szó rá, talán a meglepetésben felcsillanó öröm, amelyet épp a napokban tapasztaltam meg, amikor egy ismeretlen az út szélén tulajdonképpen el nem várható módon segítséget nyújtott a számomra. Az ilyen alkalmak visszaadják az emberekbe vetett hitet, s táplálják bennünk az egyre fogyatkozó reményt.

erzelmek2
És persze írtam volna a haragról, a dühről, amelyek meggyőződésem szerint nem természetes emberi állapotok. A haragról, amely nem kizárólag amiatt támad bennünk, amit, vagy akit a kiváltó okának tekintünk. Az ilyen indulatok nem jöhetnének létre, ha egyensúly és harmónia volna abban, akiben felébrednek. A haraggal kézen fogva járó gyűlöletről leginkább azért nem írtam volna, mert – meggyőződésem szerint – nagy-nagy szerencsémre eddig még soha nem éreztem gyűlöletet senki iránt. Legalábbis abban az értelemben bizonyosan nem, ahogy én használom, illetve többnyire nem használom ezt a fogalmat.

Persze nem hagytam volna ki az egészen más irányú, sokkal személyesebb természetű érzelmeket sem. Egészen bizonyosan az elsők között szerepelt volna a rajongás, ami a feltétel nélküli szeretet egyik olyan formája, mint amit mondjuk a gyermekünk iránt érzünk. Foglalkoztam volna a csalódással, amely számomra talán az egyik legfájóbb érzelem. Csak abban tudunk igazán csalódni, aki a legfontosabbak közé tartozik. Akiért – hogy tudasd vele és a világgal, mit jelent neked – telerajzolnád szívekkel egy város járdáit. Vagy akinek megadnál és akiért fel is áldoznál mindent. Aki végül aztán mégis a legrútabb módon elárul. S e blogbejegyzés végén persze ott lett volna a szerelem, amely begyógyít minden sebet, amelyet más okozott. Amely újra kedvet csinál a létezéshez. Amely képes feledtetni minden csalódást, s elhiteti veled, hogy annyi keserűség után is érdemes megint önzetlenül, félredobva minden racionalitást, gondolkodás nélkül belevetni magad egy újabb kapcsolatba.

erzelmek3
Azonban a legnagyobb rendező, a valóság közbeszólt. Nyersen és szenvtelenül vetette bele a világba a hírt: elhunyt II. Erzsébet. És erre egyszeriben megállt minden. Életem talán legintenzívebb élménye volt az a pár pillanat, amikor a közelében, szinte karnyújtásnyira lehettem tőle. Nincs szükség arra, hogy misztifikáljuk az alakját. Uralkodásának évtizedei a szó legtisztább értelmében a szolgálat jegyében teltek. A világnak egyszerűen szüksége volt egy, esendőségében is mindvégig hiteles személyiségre, akire hivatkozni lehet. Én most ezt teszem. Úgy gondolom, bárkinek, aki felelősséget akar vállalni egy közösségért, példaként kell tekintenie II. Erzsébetre. Bár több hasonló uralkodó lenne a világban, s bár találnánk itthon hozzá akárcsak hasonló vezetőt. Akkor nemcsak őt illetné ma az utolsó emberi érzés, amit felidézni érdemes: a tisztelet.

Képek forrása: nlc.hu / harmonet.hu / bbc.com

Forrás: BloggerBob

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all