Az a gyanúm, az univerzumnak végleg elege van a vének bölcsességéből.

Gondolkodás nélkül bólintunk rá arra az alapvetésre, hogy egy társadalom vezetéséhez megfelelő tapasztalatra, diplomával igazolható tudásra, tömegbázisra, a háttérben meghúzódó politikai szervezetre, lobbierőre, ismertségre és persze rohadt sok pénzre van szükség. Vagyis mindenre, ami megágyaz a korrupciónak. Ideális körülmények között persze talán még érvényes is lehetne mindez. A baj csak az, hogy a dolog láthatóan nem működik. A politikusok azonban egyre csak kapaszkodnak belénk, s többnyire már vénülő kezükkel sem eresztik el a kezünket.

Mire egy a közéletben forgó figura a szükséges kompetenciákra szert tesz, úgy jár, mint a légy, amely kétségbeesetten vergődik a pók hálójában, s képtelen szabadulni belőle. A szó legszorosabb értelmében behálózzák. Létezik persze ennél is rosszabb forgatókönyv. Az, amikor az említett hálót a kontroll nélküli hatalmat gyakorló politikusok maguk szövögetik. Ilyenkor beszélünk a maffiaállam B variánsáról. Az A változat az, amikor a bűnszervezetek kívülről épülnek be az államszervezetbe. Az előbb említett B variáns pedig az, amikor az állam maga épít ki bűnszervezet.

Arról beszélek, hogy nekem kezd rohadtul elegem lenni az ötvenes-hatvanas éveikben járó politikusokból, s a fiatalabb évjáratú kesztyűsbábjaikból. Mire eljut valaki odáig, hogy országgyűlési képviselő lesz belőle, államtitkári széket tolnak a segge alá, belehuppan egy miniszteri bársonyszékbe, vagy ilyen-olyan közjogi méltóság válik belőle, ezernyi elvárás és érdek rabszolgája lesz. Éppenséggel annyi mindennek és mindenkinek kell megfelelnie, hogy még ha akarná se jutna energiája a valódi feladataira: a tömegek érdekeinek kiszolgálására. Persze nagy valószínűséggel ilyen ambíciói nincsenek is. Pontosan tudja, hogy a csúcson kell megszednie magát, hiszen néhány ciklus, s neki is csak arra lesz lehetősége, hogy az emlékiratait rendezgesse odahaza.

Talán ez lehet az oka, hogy hiteles politikusok ma már egyszerűen nem léteznek, vagy ha mégis, hát alig akad belőlük, s azokat sem ismerjük. Hiteles politikusok nélkül viszont nincs hiteles politika sem. Ugye nem hiszi senki, hogy az orosz-ukrán háború az ukrajnai orosz kisebbség érdekeiről szól. Ugye azt sem hiszi senki, hogy Magyarországnak a tőzsdei ár felett kell beszereznie a gázt, vagy hogy az oroszok elleni EU-s szankciók kivezetése egyszerre letörné az árakat és az inflációt. Bizonyosat ma még nem tudunk, de különösebb meglepetés nélkül fogadnánk, ha kiderülne, hogy az Északi Áramlat 1. és 2. gázvezeték elleni, feltehetően célzott támadásért az oroszok a felelősek. Ugyanakkor az se lepne meg senkit, ha egészen más elkövetőkre derülne fény.

A politika – túl azon, hogy kényszeresen átveri a választókat – szinte mindent rosszul csinál. A hozzáértők jelezték, hogy Orbán gyenge a válságkezelésben. S íme, a nemzetközi megítélésünk folyamatosan romlik, nem tudunk mit kezdeni se az egészségüggyel, se az oktatással, a forint árfolyama egyre gyengül, az infláció csúcsokat döntöget, az MNB gyakorlatilag feladta a válságkezelést, a kenyér ára Európában Magyarországon emelkedett a legnagyobb mértékben, állítólag lassan már kukoricából is behozatalra szorulunk, az állam beavatkozik a piaci mechanizmusokba, mégis kénytelen kifizetési stoppot elrendelni, a kilakoltatási moratórium kezdetét pedig előre kell hozni. Látható az is, hogy az ilyen válságkezelés pusztán a tünetekkel foglalkozik, s nem az okokkal. Az okok konzerválásához ugyanis jelentős érdekcsoportok jelentős érdekei fűződnek. Kb. kilencmillió magyar retteg a jelenlegi helyzet következményeitől, miközben nemzeti oligarcháink köszönik szépen, egészen jól elvannak.

A helyzet az, hogy az ötvenes-hatvanas éveiben járó politikusok generációja kizárólag magával, a saját gyarapodásával van elfoglalva. Nézem a tanáraikért kiálló diákok demonstrációját, s azt kérdezem, nem kellene-e inkább rájuk bízni ezt az országot. A Pál utcai fiúk című musical záró dalát fújják. A reményt én egyedül bennük látom. Azt éneklik, „a grund mi vagyunk”. Megkeseredett, önző, nem ritkán végtelenül szűklátókörű, ostoba és gátlástalan „honatyáinknak” értük volna kötelességük dolgozni. Ha pedig ez nem megy, hát sürgősen át kellene adniuk a hatalmat nekik. Addig, ameddig ők is meg nem romlanak. Utópia? Az hát.

Képek forrása: pestibulvar.hu / hirado.hu / 444.hu / varosikurir.hu

Forrás: BloggerBob