Olvasom a hírt: „Lemondott Ukrajna védelmi miniszterhelyettese, Vjacseszlav Sapovalov, miután hétvégén kiderült, hogy az ukrán honvédelmi minisztérium a reálishoz képest kétszeres-háromszoros áron szerezhetett be élelmiszereket a katonáknak.” (444.hu).

Ez egy példán keresztül megvilágítva nagyjából annyit jelent, hogy 170 Ft ára hrivnyáért szerezték be az élelmiszerláncoknál 70 Ft-ért elérhető tojást. Az ember fejében azonnal több vágányon is megindulnak a gondolatok.

Már önmagában az gondolkodóba ejt, hogy a szomszédban 70 Ft elegendő egy tojásra. Tudom, a méret, a takarmány, az energiaköltségek, a munkabérek, az adó, meg a többi, szóval jó összetett ez a dolog is, de hát azért mégis. Megnéztem. 10 db L-es méretű az egyik üzletlánc hazai boltjában 999 Ft. Gyorsan fölélednek bennem a matekos kompetenciák. Volt az adatoknak ez a kereszteződő elrendezése – már nem tudom, hogy neveztük. Ha a 70 Ft az 100 %, akkor – az előbbi számok alá kell írni – 100 Ft (az egyszerűség kedvéért kerekítsünk) X %. X = (100 x 100) : 70 = 142,85. Remélem tényleg így működik. Itthon a bolti tojás tehát durván 43 %-kal drágább, mint a határ túloldalán.

Francos honi tyúkjaink. Válogatnak a kendermagban, versek születnek róluk, aztán ezzel hálálják meg. Felverik az árakat. Az is igaz persze, hogy az átkozott brüsszeli szankciók az ukrán tollas jószágokat nem sújtják. Bár olyan mértékben, ahogy bennünket, úgy tűnik, az EU más tagállamait sem. Eszembe jut az is, hogy a mi magyar tyúkjainknak mennyivel nagyobb lehet az érdekérvényesítő képessége, mint mondjuk a tanároknak. Az ő esetükben azonnal érvényesülnek a piaci viszonyok. 70 Ft-ért egy magyar tyúk tutira nem tojna egyetlen tojást sem. Majd bolond leszek – mondaná. 70 Ft-ért tojjon nektek tojást a dollárbaloldal.

Aztán ott a hír másik része. Az érintett védelmi miniszterhelyettes ugye lemondott. (Azóta többen is.) Hogy mi van? Ezért? Lemondani? Most őszintén. Megbuggyantak ezek? Hiszen mindenki jóljárt. A tojástermelők el tudták adni a portékájukat. Valószínűleg nem a szerződésben megjelenő 170 Ft-os áron, de mégiscsak valamennyi pénzhez jutottak. A katonáknak pedig jut tojás. Hol itt a baj? Mire mennének tojás nélkül? S nyilván jól jártak azok is – legfőképp talán ők –, akik intézték a beszerzést. Nem értem, hol itt a hiba. Ja, hogy a költségvetés? De az nem egy személy. Őt nem igazán lehet sajnálni, ha veszteség éri. Meg ugye, ha kárt okoznak neki, azt mindannyian, Magyarországon közel tízmillióan megszívjuk. Ha meg ennyi felé oszlik, alig vesszük észre. Egy tojáson bukunk 43 : 10.000.000 = 0,0000043 Ft-ot. Bagatell.

A vágány mellett tessék vigyázni! Indul a következő gondolatszerelvény. Igen, ukrán barátaink közül azok, akik felelősek a védelmi minisztérium beszerzéseiért kicsit talán túlárazták azt a tojást. De hát az vesse rájuk az első követ, aki hasonlót még nem csinált. Normális körülmények között teljesen érthető, hogy aki elad valamit, az megpróbálja a legdrágábban megtenni. Mondom, ez érthető. Na de a fordítottja?! Veszek valamit, s arra törekszem, hogy minél több pénzt adhassak ki érte? Ez bizony kicsit fura.

Lehet ugyan, hogy nálunk mégsem annyira furcsa. Megint számok jutnak az eszembe. A Puskás Aréna több, mint 190 milliárdos építési költsége. Ha jól emlékszem, 35 milliárdról indult. Innen nézve nem is olyan durva az az ukrán hadi tojás túlárazása. Felidézem magamban, amikor a zord körülmények között épülő horvát autópálya kilométerenkénti árát jött divatba összehasonlítani a hazaival. Abból se mi jöttünk ki jól. Mára az is világos, hogy a nagy gázár-bumm idején éppen akkor sikerült szerződnünk a hosszabb távú beszerzésekre, amikor az ár épp a csúcson volt. Lehet, hogy ezt sem értem jól, de az orosz gáz októberben 1.009 Ft volt köbméterenként. Ezzel szemben a tőzsdei ár karácsony óta 260 Ft. Az világos, hogy a rezsicsökkentett lakossági ár továbbra is a beszerzési ár töredéke. De miért is kellett a beszerzéséért ilyen irdatlan összeget fizetni?

Ezek persze csak példák. S még az is lehet, hogy pontatlanok, vagy a dolgok félreértésén alapulnak. De mikor hallottunk olyat, hogy Magyarországon valaki lemondott a tisztségéről, ha a korrupció árnyéka vetődött rá? Furcsa ország a miénk. Mintha nálunk – ezen a szélességi körön – sem vetődne árnyék semmire. Itt a politika soha nem hibáztatható semmiért. Az Erasmus-ügyben nem azzal van a baj, hogy fideszesek tömik tele a zsebeiket az egyetemi kuratóriumokban, hanem azzal, hogy Brüsszel ezt nem nézi jószemmel. A jogállamiság hazai helyzetével sem az a baj, hogy a hazai jogrend és joggyakorlat nem követi az általunk is elfogadott közösségi elveket, hanem az, hogy az EU-ban hungarofóbia alakult ki, s tombol a magyarellenesség. Mert ők, a nemzet sorsán aggódó vezetők, nem hibásak semmiben. Ők aztán le nem mondanának semmi pénzért. A lemondás nem a mi szittya kultúránk része. A drága elit épp csak szeret tolongani kicsit a fazék körül. Ahogy már Weöres Sándor is megírta:

Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.

Képek forrása: life.hu / youtube.com / autopro.hu / gaurakrisna.hu

Forrás: BloggerBob