Valaki végre elmagyarázhatná nekem egyszer, miért jó az nekünk, ha összeveszünk minden partnerünkkel, szomszédos és távolabbi barátainkkal?

Miféle nemzeti érdek fűződik ahhoz, hogy külpolitikánk kiélezi egy országgal az addig viszonylag normális kapcsolatainkat, s minduntalan szembeállítja a többségi népességet a magyar kisebbséggel, jól kiszúrva ezzel a határon túli magyarokkal? Mire megyünk azzal, ha természetes, vagy nehezen megszerzett barátainkkal szinte tudatosan elmérgesítjük a viszonyt?

Én érteni vélem ezt az őrült középhatalmi koncepciót. Eszelősnek vélem, de maga a gondolat világosnak tetszik. Még némi logikát is érzékelek benne. Shakespeare Poloniusának Hamletet illető szavaival élve „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Oké, a Hamlet-Orbán párhuzamot azért vegyük ki a képletből, nehogy a végén a vezér dán, vagy magyar királyfinak gondolja magát. Nem az. Ne is legyen. De mondom, ha egyetlen szavával sem értek is egyet, azt hiszem, a benne rejlő szándékot felfogom, s az elutasításom már a saját értelmezésemből fakad.

Nyilván lehet érvelni amellett, hogy Magyarországnak célszerű kimaradni az újra formálódó világhatalmi pólusokból. Az egyik érv éppen az, hogy bármelyik ilyen tömbben méretünkből, súlyunkból, gazdasági potenciálunkból, s a nullához közelítő nemzetközi tekintélyünkből adódóan legfeljebb mellékszereplők lehetünk. Tökéletesen jellemzi ezt a helyzetet az, ahogy Daniel Freund zöldpárti EP-képviselő a napokban visszaszólt az aktuális, Sorosozó, NGO-zó ámokfutását előadó Orbán Balázsnak: „Szerencsére senki sem vesz komolyan már titeket.” Magyarország ilyen – tegyük hozzá egyre általánosabb – megítélése tényleg nem szolgálja Orbán személyes hatalmi ambícióit.

A perifériára szorulás veszélyének hangsúlyozásával szemben viszont ott áll a szövetségi rendszerhez való tartozás kényszerét jelző ellenérv, amelyet még az Unióból való kilépéssel viccelődő miniszterelnök is elismer. Ugyan mire mennénk egyedül? Mire mennénk az EU nélkül. Uniós pénzek nélkül még a közoktatásunkat sem tudjuk normálisan finanszírozni. Belátható időn belül aligha válhatunk Közép-Európa Svájcává. Így aztán legfeljebb agyrémnek tudom értelmezni az utóbbi évek megdöbbentő magyar külpolitikáját. Miközben Orbán az Uniótól és az USA-tól szinte tudatosan igyekszik elidegeníteni Magyarországot, addig ugyancsak tudatosan taszítja bele valami formálódóban lévő, az itthon hanyatlónak hazudott nyugati civilizációval szemben kibontakozó, keleti hatalmi képződménybe. Márpedig ez az intenzív kelet felé orientálódás egyáltalán nem szolgálja a középhatalmi, tömböktől független, eszelős miniszterelnöki ábrándokat.

Egy ilyen gondolatmenetre való tekintettel érzem én rendkívül károsnak, s a nemzeti érdekeket kifejezetten sértőnek azt az egyszerre provokatív, sértő, mi több, bunkó hangnemet, amelyet Orbán és Szijjártó tárcája rendre megenged magának a diplomáciai porondon. Persze meg lehetne magyarázni, hogy a senkiföldje magyarul nem feltétlenül a senkik által lakott földet jelent, s hogy akár az együttérzés jele is lehet az, ha a háború sújtotta Ukrajnát az ugyancsak háborús sebektől vérző Afganisztánhoz hasonlítja valaki. De még jobb volna, ha a miniszterelnök gondolkodna, mielőtt megszólal, hacsak nem szándékosan akar sértegetni. Könnyen teszi, hiszen nem ő, hanem a kárpátaljai magyarok fogják meginni ennek is a levét.

Egy külügyminiszternek pedig semmiképpen nem az erejét, vagy a tekintélyét mutatja az, ha olyan mondatokat intéz a hazájába akkreditált amerikai nagykövethez, hogy „Teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol ő, vagy bármely más nagykövet a magyarországi belpolitikai folyamatokról, mert semmi köze nincsen hozzá, nem dolga beleszólni Magyarország belügyeibe.” Lehet ezen röhögni úgy neresen, hogy hú, de frankón megmondta a Peti. Csakhogy kára, s nem haszna származik belőle az oly sokat és oly magasztosan emlegetett nemzetnek.

Ahogy az amerikai nagykövet abszolút jogos válasza sem a nemzetközi megbecsülésünket növeli: „Minden tisztelettel, de Oroszország azon kísérletét, hogy egyoldalúan átrajzolja Európa határait, nem tartjuk csupán »magyarországi belpolitikai fejleménynek«”. Úgy tűnik azonban, Orbán egy ilyen kapcsolatrendszerben érzi magát otthonosan, s véli megvalósíthatónak ambiciózus középhatalmi álmait. A baj csak az, hogy erre mindannyian rámehetünk. Irigylem a cseheket. Nekik mára talán sikerült végleg megszabadulniuk Andrej Babištól.

Képek forrása: AFP - Attila Kisbenedek / EPA - Stephanie Lecocq / MTI / pestibulvar.hu

Forrás: BloggerBob