Regős Róbert: Keserű ünnep

A mai napnak az ünnepről kellene szólnia. Nekem ez ma biztos nem fog menni. Újabb barátomtól hallottam, hogy költözik.

Szívembe markolt a régi dal: Költözöm, / autóra hordják mindenem, / elmegyek, / ez a lakás már nem lesz / a lakásom nekem. Csak le kell cserélni a lakás szót az ország, illetve a haza kifejezésre, s rögtön láthatjuk mi történik körülöttünk. Nap, mint nap hallom újabb és újabb barátaimtól, ismerőseimtől, a rokonoktól, amíg egyszer majd engem is elér. De nem, nem egyszerű költözés ez. Nevezzük nevén a dolgokat. Valódi kivándorlás ez, keserű emigráció. És pontosan tudjuk, honnan szokás emigrálni. Onnan, ahol az ember már nem képes otthon érezni magát.

unnep1
A mai napnak az ünnepről kellene szólnia. A reményről, a felemelkedés lehetőségéről, a ’48-hoz méltó jövőről. Ezzel szemben százezrek hagyják el Magyarországot a szabadság és a felemelkedés utolsó reményétől is elhagyatva. A rezsim rút szégyene ez, s egyben a miénk is, mert hagyjuk, eltűrjük, hogy megtörténjen. Aztán majd hamut szórunk a fejünkre, s együtt zokogjuk, miért hagytuk, hogy így legyen. Magyarország népessége 2022. október 1-jén 9 millió 604 ezer fő volt. A két világháború közti nagy kivándorlástól eltekintve legfeljebb ’56-ban léteztek hasonló nagyságrendek.


A mai napnak az ünnepről kellene szólnia. De lehet-e ünnepelni ott, ahol egy felelősen gondolkozó, az Alaptörvény értékhorizontjának is megfelelő család – ha mégis marad – ezerszer is megfontolja a gyerekvállalást. Miből és mire? A ne szülj kétségbeesése egy pillanatra még Edward király szívét is megenyhítette. De az övékét nem. Addig szorítják ezt az országot, amíg van benne szusz. Amíg végül csak azok maradnak benne, akik hajbókolva omlanak a lábaik elé. S ha majd a hatalom dicsősége nem hoz további gyarapodást, mert már nem lesz mit ellopni, egyszerűen félrelökik őket is. Elegánsan visszavonulnak gondosan bekerített kies hazai birtokaikra, vagy a tengerparti villáikba, hogy tovább élvezzék a gondtalan életet, romokat, lepusztult, kifosztott országot hagyva maguk után.

unnep2
A mai napnak az ünnepről kellene szólnia. Egy nemzet ünnepéről. A nemzet jó esetben összekovácsol, a közösség örömét biztosítja. De miféle nemzet, milyen közösség az, ahol a 21. században, Európa közepén elnézik azt, hogy a polgáraik egy enyhe tél folyamán fagyhalált halnak? Ezen a télen csak január közepéig 98 ember. Miféle nemzet az, amely egy összetákolt, a rezsim aktuális igényei szerint toldozott-foltozott alaptörvény nevében kirekeszti a kulturális támogatások köréből a társadalom egyes közösségeit?


Miféle nemzet az, amely romhalmazt csinál saját közoktatásából? Miféle nemzet az, amely eltűri az egészségügy szétverését? Miféle nemzet az, amely a személyes érdekek oltárán feláldozza a szó szerint vérrel és verejtékkel megszerzett nemzetközi presztízsünket? Miféle nemzet az, amely szembe köpve saját múltját, szabadságszerető szövetségeseivel szemben egy olyan hatalomhoz dörgölőzik, amely lábbal tiporja a szabadságot, s amely, ha betette lábát ebbe az országba, csak vér és nyomorúság járt a nyomában?

unnep3
A mai napnak az ünnepről kellene szólnia. Ha tudnánk, s volna is mit ünnepelni. Ám se nem tudunk, s nincs is mit ünnepelnünk. Úgy tűnik, 1848. március 15-ének mára legfeljebb halovány emlékezete maradt meg. Mert az emlékezet természete olyan, hogy kikopik belőle mindaz, amit nem élhetünk át napról napra. Márpedig alapvető dolgokat nem élhetünk meg az akkori követelésekből. Persze a szónokok visítanak és hablatyolnak majd össze-vissza. Talán elhangzik újra a tébolynak az a tünete, hogy Magyarország lényegesen szabadabb a nyugat-európai országoknál. Csakhogy aligha képzelhető el a szabadságnak olyan fogalma – feltéve persze, hogy a szabadrablást kiemeljük belőle –, amely megengedné, hogy használatán keresztül méltó módon emlékezhessünk 1848-ra. Pedig a mai napnak tényleg az ünnepről kellene szólnia.

Képek forrása: mnl.gov.hu / 444.hu / felvidek.ma / index.hu

Forrás: BloggerBob