Elárulok magamról valami személyeset. Aprócska gyerekként meglehetősen csintalan kölyök voltam.

Jó, ez ebben a formában erős eufemizmus. Az igazság az, hogy visszagondolva piszok rossz voltam. Nem vagyok büszke rá, de nem is restellem különösebben. Gondolom, ugyanazt csináltam, mint a legtöbb gyerek, csak kicsit magasabb hőfokon. Volt minden. Eltűnés, kisebb-nagyobb károk, amerre jártam, pimaszkodás, erőfitogtatás. A részleteket inkább hagyjuk. Itt és most a lényeg, hogy egy eleven gyerek többnyire csinál hasonló dolgokat. A következmények aztán ezer félék lehetnek.

A szülők van, hogy egyszerűen halálra aggódják magukat. Van, hogy elnézően mosolyognak. Van, hogy szigorúbban vonják össze a szemüket. Amikor aztán kezdenek eszkalálódni a dolgok, következnek a retorziók. Szobafogság. Zsebpénz megvonás. A tettlegességet – hála drága szüleim végtelen türelmének és szeretetének – nekem sikerült megúsznom. Hogy működött-e a dolog? Tudja a fene. A korlátozások sokakban, így bennem is, inkább szülnek dacot, mint engedelmességet. Viszont visszatekintve ezekre az évekre, azt hiszem, minden úgy volt jó, ahogy volt.

Egészen más persze a helyzet, amikor egy gyereknek egy közösség tagjaként kell megtanulnia viselkedni. A hat éves kor Magyarországon igen komoly, s talán túl korai váltás ebben a tekintetben. Egy ovis dolgaira még lehet mentséget találni. A hazai közoktatás rendszerében azonban kötelező a fegyelem. Nálunk – a felelős miniszter, Pintér Sándor téveszméi szerint – a színvonalas tanítás legalapvetőbb feltétele a rend. Ekkora marhaságot! Ha kilógsz a sorból, megszégyenülve ülhetsz a hátsó sorba. Elültetnek a barátod mellől. Beírnak mindenféle szörnyűségeket az ellenőrződbe. Tudom, ma már a fenyítésnek ez a módszere sem papíralapú. De még a spontán baráti közösségek, bandák, galerik is kiközösítenek, ha nem a megbeszélt szabályok szerint játszol.

Szerintem ez olyan emberi alaptapasztalat, amellyel eltérő körülmények között mindenki találkozik az élete során, s meg is érti azt. Nem kell IQ-bajnoknak lenni ahhoz, hogy bárki belássa, a közösséghez való tartozásnak komoly előnyei lehetnek. Ahhoz ugyanakkor, hogy az ezekben az előnyökben rejlő lehetőségeket kihasználhassuk, igazodni kell a közös nevezőhöz, ami a közösséget összetartja. Nem önfeladásról van szó, hanem alkalmazkodásról. Aki hallott már Charles Darwinról, pontosan tudja, érti, miről beszélek. Nemcsak a természetes szelekció, de az emberi társadalmak is hasonló törvényszerűségek alapján működnek.

Ismerek azonban egy embert, aki nyilván hallott, olvasott az evolúció elméletének atyjáról, mégsem ért semmit ezekből az összefüggésekből. A tettei, döntései legalábbis erről tanúskodnak. Orbán Viktornak hívják az illetőt. Legyinthetnénk rá. Mondhatnánk, az ő baja. Csak hát jelen pillanatban még ő Magyarország miniszterelnöke. Így aztán gyerekes dacossága, hajlíthatatlansága, kompromisszumképtelensége egy ország egészére nézve jár rendkívül súlyos következményekkel. Arról nem is beszélve, hogy ami nem képes meghajolni, az előbb, vagy utóbb el is törik.

Szerintem Orbánon kívül már mindenki érzékeli, hogy Magyarországot szamárpadba ültették. Európának, a NATO-nak kezd végképp elege lenni belőlünk. Vagy egyszerűen csak unnak bennünket. Unják azt, hogy van egy ország, amely ahelyett, hogy a többséghez igazodna, azt várja el – a vétó intézményén keresztül – hogy a többség igazodjon hozzá. Pontosan jelzi ez egyben azt is, hogy a vezetője semmit nem ért a demokrácia alapeszméjéből. Még rosszabb – s valószínű, hogy Orbánnál ez a helyzet – ha annak ellenére teszi, amit tesz, hogy pontosan érti a demokrácia alapeszméit. Mégis úgy viselkedik, mint egy dacos gyerek. A jelzőtől inkább tartózkodom.

Magyarország nem, az Eu ennek ellenére üdvözli a Putyin körözését. Magyarország nem támogatja, a NATO mégis meghív egy ukrán minisztert a következő NATO-tanácskozásra. Magyarország nem támogatja, mégsem tudta megakadályozni az Ukrajnának szánt lőszerbeszerzést 2 milliárd euro értékben. Egyre gyakrabban találkozunk hasonló hírekkel. Közben meg gyerek módjára dacoló miniszterelnök miatt nyalogathatjuk a sebeinket az amúgy Magyarországnak jogosan járó támogatások késleltetése miatt. Orbánnak ugyanis esze ágában sincs megfelelni a szintén jogosan elvárt uniós feltételeknek. Csakhogy emiatt nem a miniszterelnök szenvedi el a pénzügyi forráshiány mellett a megaláztatást, a megvetést, az utálatot, a kirekesztést, hanem Magyarország egésze.

Képek forrása: felelosszulokiskolaja.hu / koloknet.hu / youtube.com / pestibulvar.hu

Forrás: BloggerBob