Legyünk hálásak Orbán Viktornak! A világon egyre több helyen ismerik meg Magyarország nevét.

Ha kell, ha nem, felszólalunk mindenféle fórumokon. Ha lehet, kizárólag olyan tartalommal, amely egyaránt eléri az úgynevezett politikai elit és a tömegek ingerküszöbét is. Vétózunk, ha kell, ha nem, főleg olyan ügyekben, amelyekre sokan odafigyelnek. Dacoskodunk, dünnyögünk, morgunk. Lássuk be, a külföld szemében olyan országgá váltunk, amelyet szinte képtelenség szeretni.

A V4-eket gyakorlatilag szétvertük. Nem közösen a többiekkel, hanem mi egyedül. Illetve hát Orbán politikája. Pedig bizony volt értelme, jelentősége, ám ha formálisan még létezik is, az a véd és dacszövetség, amely az EU-hoz frissen csatlakozott négy országot tényezővé volt hivatott tenni a térségben, mára működésképtelenné vált. S ami kasztrálta, az nem más, mint a konszenzus helyett a mindenütt konfrontációt kereső magyar külpolitika. Mert ugye léteznek olyan személyiségek, akik nyilvánosan a békéért kiabálnak, de igazán csak háborúban, konfliktusban érzik jól magukat. S vannak olyanok is, akik kiszolgálják őket. A hála jeléül miniszteri bársonyszékeket osztogatnak nekik.

Tegyük a kezünket a szívünkre: volt valaha nekünk komoly konfliktusunk Finnországgal? Viszonylag messzire vannak tőlünk, meg aztán összeköt bennünket a nyelvrokonság mítosza is. Én még a Kalevalát is szerettem. Meg – már bocsánat – Akseli Gallen-Kallelat és Jean Sibeliust is. Most meg ott tartunk, hogy jófejnek képzeljük magunkat, mert hosszú hónapok után végre átment a magyar országgyűlésen a finnek NATO-csatlakozási kérelme. Volt pofánk érzékeltetni velük, hogy ha kiállnak amellett, ami amúgy jó volna Magyarországnak, de nem tetszik a kormánynak (mondjuk a jogállamisági kritériumok érvényesítése), akkor mi is tudunk gáncsoskodni velük. S az eredmény? Finnország csatlakozni fog a NATO-hoz, mi meg közben elveszítettük a szimpátiájukat.

Nem Orbán Viktor lett szegényebb egy baráti partnerrel, hanem Magyarország. Még akkor is így van ez, ha például Juho Romakkaniemi, a Finn Kereskedelmi Kamara ügyvezető igazgatója pontosan megnevezi utálatának tárgyát: „… undorító volt Orbán részéről, hogy Finnország biztonságával játszott majdnem egy évig”, annak érdekében, hogy „opportunista előnyöket szerezzen … Ne felejtsük ezt el!” Nyugodtak lehetünk, nem fogják elfelejteni. Én pedig aligha tehetek mást, mint lehajtott fejjel, szégyenkezve megértem majd őket.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is szelíd mosolyt csal az arcomra, amikor román ultrák a lelátón velünk szórakoznak. Megy a kitiltom-engedélyezem játék a Nagy-Magyarország-jelképpel és az árpádsávos zászlókkal a UEFA és az MLSZ között. Kis túlzással végre leesik a világ álla a Puskás Arénától, a kifogástalan, szép zöld gyeptől, a magyar csapat sikereitől és Szoboszlaitól, de nekünk a politika által szított – vö. Orbán sála – nacionalizmussal kell foglalkoznunk. Mintha Rossi fiainak remeklése nem volna elég. Pakoljunk erre is konfrontációhoz vezető rétegeket. S bár Trianonnak és a népvándorlásnak tényleg semmi köze egymáshoz, de a román ultrák bántó szellemességgel tesznek bennünket nevetségessé.

Persze hülyét mi is tudunk csinálni magunkból. Ennek ékes bizonyítéka a Petőfi Zenei Tanács intézménye. Ölre menő viták dúlnak, hogy hol maradnak a testületből a nők, s hogy mit keres a grémiumban Müller Péter Sziámi. Repkednek a hangzatos érvelések teljesítményelvű szelekcióról (marhaság), meg arról, hogy kell a csapatba egy Sziámi (marhaság). Mintha a Tanáccsal összefüggésben ezek volnának a legmegbotránkoztatóbb problémák, s nem a PZT puszta léte. Mintha nem vennék észre, hogy a művészetet épp a lényegétől fosztja meg a hatalom bármilyen formában való jelenléte. Mintha a szabadság és az autonómia elve nem mondana semmit a számukra. FreeSZFE!!! Csak így működhet.

Képek forrása: hvg.hu / Getty Images - Takimoto Marina / facebook.com

Forrás: BloggerBob