Regős Róbert: Nekrológ egy rádióért

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. Porrá és hamuvá lettél te is, Nyugat Rádió.

Tizenegy éve szólaltál meg először. Csetlések-botlások közepette tetted meg első lépéseid. Fáradtságot nem ismerő, tisztességes emberek féltő gondoskodása nevelt, s hallgatók ezreinek pillantása kísérte életed valamennyi percét. Nőttél, terebélyesedtél, változtál évről évre, szeretve figyelő szempárok előtt, ahogy a gyermek növekszik, s ahogy gyermekre néz a szorongó, de közben mindig büszke szülő.

Aztán fiatal felnőtt vált belőled, s ahogy az erőd növekedett, úgy figyeltek rád egyre többen. Ki továbbra is szeretettel, ki gyanakvással, mások irigykedve, s ugyancsak mások gyűlölettel. Mert, akiben erő van, tartás, ahhoz nem viszonyulni lehetetlen. A hallgatóid szerettek. Voltak, akik rajongtak érted, mert azt adtad, amit ígértél. Könnyű, de színvonalas szórakozást, pontos és hiteles tájékoztatást, gondolkodásra ösztönző, a világot érteni segítő beszélgetéseket. Ők voltak többen, azok, akik mindezért a szívükbe fogadtak.

Voltak aztán, akik ferde szemmel nézték az autonómiád. Olyanok, aki nem értették, miféle működés az, amelybe nem szól, nem szólhat bele külső kényszer, mert nem enged se a pénz csábításának, se a hatalom torzult gőgjének. Te ilyen voltál, szabad, s ezzel nem tudtak mit kezdeni.

Évekig dolgoztunk együtt, s én mindvégig büszke voltam, hogy magad mellé fogadtál. Olyan voltál nekem, mint egy tiszta forrás, amelyben jó megmártózni, mert nemcsak megtisztít, de elevenen is tart. Az Élesztő és az Esti pezsgés határozta meg viszonyom Szombathelyhez, a városban élő emberekhez. Amit kaptam tőled, azt nem kaphattam meg mástól, s hogy azzá váltam, ami most vagyok, abban nagy része volt mindannak, amit nekem adtál.

S most úgy állunk körülötted, hogy tudjuk, veled a legfontosabbat veszítettük el. A szabad megszólalás utolsó végvárainak egyikét. Itt fekszel előttünk, akár egy lesből lelőtt, nemes vadállat. Mi pedig nem tudjuk hová forduljunk, ha valakit igazságtalanság ér. Hol kiáltsuk világgá, ha arcátlan tolvajok rabolják szét a világunkat. Hol emeljük fel a szavunkat, ha már nincs hol szabadon beszélni.

Megint ők győzetek. Elveszítettük ezt a csatát is. Belénk szorul a szó, mert a gyalázat porrá és hamuvá zúzott téged, Nyugat Rádió. Por és hamu. Üszök mindenfelé, amerre nézünk. Ezt kapjuk, mert mertünk veled másképp gondolkodni. Mert komolyan vettük azokat az értékeket, amelyeket te a születésed pillanatától kezdve képviseltél. Mert többet jelentett minden munkatársad számára a szabadság, mint a júdáspénz.

Most elhallgatsz, s mi lehajtott fejjel, szégyenkezve búcsúzunk tőled, mert nem tudtunk megmenteni. Ám mindazt, amit képviseltél, magunkba zártuk, ahogy a hallgatók ezrei is. Most ezek az előtted némán meghajtott fejek, s ez a konok hallgatás jelenti minden erőnket. Olyan erőt, amely előbb, vagy utóbb ismét fölemeli földhöz szegezett tekintetünk, s akkor majd a hangunk, a szabadság hangja erősebb lesz, mint eddig bármikor.

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. Porrá és hamuvá lettél te is, Nyugat Rádió. S ha elégedetten figyelték is agóniád a tőled rettegők, majd eszükbe jut az emberi képzelet teremtette, hamvaiból feltámadni képes főnixmadár. Egy rádiót el lehet hallgattatni, de a szabadság utáni vágyat soha. S ha egy ideig csak a szívünkben szólsz is tovább, hiszem, hogy ez a vágy fogja visszaadni kis idő múlva újra a hangodat.

Addig azonban, nyugodj békében, Nyugat Rádió!