szombat, október 20, 2018
728x90 EU Imagery

A kábító-, nyugtató, bódító és élénkítőszerek nagyjából azóta számítanak a tengerhajózás alapkellékei közé, hogy a Földközi-tengert járó Odüsszeusz három tengerésze alaposan betépett a lótuszevők földjén. És bár a dohánytól az ópiumig egy sor bódítószert a tengerészek terjesztettek el a világon, azért a nyugati országok hajósai rendszerint megmaradtak az alkoholnál – amit a trópusokon bélfertőtlenítő hatása miatt is preferáltak. És bár a dohánytól az ópiumig egy sor bódítószert a tengerészek terjesztettek el a világon, azért a nyugati országok hajósai rendszerint megmaradtak az alkoholnál – amit a trópusokon bélfertőtlenítő hatása miatt is preferáltak.

20058545 21b0c9134195c38eed3e5a0d9e4eda21 wm

Ezért is érte mentőövön aluli cápaharapásként az amerikai haditengerészeket az első világháború alatt meghozott szabály, ami betiltotta a hajókon való alkoholfogyasztást. Természetesen az intézkedést – hasonlóan a pár évre rá bevezetett általános alkoholtilalomhoz – ahol lehetett, megszegték. A legleleményesebbnek a tengeralattjárókon szolgáló tengerészek bizonyultak, akik

A TORPEDÓK ÜZEMANYAGÁBÓL CSINÁLTAK KOKTÉLT.

 A tengeralattjárókon használt 21 hüvelykes (530 milliméteres) Mk 14-es típusú torpedót ugyanis 90 százalékos etil-alkohol (etanol) hajtotta. Ez az a vegyület, amit a hétköznapi szóhasználatban csak alkoholként emlegetünk, és alkoholként iszunk – persze jó esetben nem 90 százalékos töménységben. A tengeralattjárók legénysége is inkább koktélokat kevert a torpedó-üzemanyagból; a lecsapolt alkoholt ananászlével hígították (visszaemlékezések szerint 2 a 3-hoz arányban), és kész is volt a torpedódzsúsz.

Az Mk 14-es torpedót a harmincas évek elején állították rendszerbe, amikor már élt a nem fogyasztásra szánt szeszek denaturálásának gyakorlata, és hamarosan a tengerészetnél is úgy döntöttek, fogyasztásra alkalmatlanná teszik a torpedók üzemanyagát, és az etanolhoz hozzálöttyintettek egy kevés metil-alkoholt (metanolt), amitől az már nemcsak a májra lett veszélyes, hanem a látásra is.

Az 5-10 százaléknyi metanolt a tengerészek fedélzeti eszközökkel próbálták elválasztani az etanoltól, de a kísérletezések – talán legkétségbeesettebb az volt, amikor kenyéren szűrték át az üzemanyagot – sorra kudarcot vallottak. A kudarcért pedig komoly mérgezéses tünetekkel kellett fizetni; és mivel a haditengerészet nem szívesen vesztette el drága pénzen kiképzett embereit, ezért kénytelen volt stratégiát, azaz adalékanyagot váltani. Az etanolhoz kis mennyiségű tejfűolajat kezdtek keverni; a Délkelet-Ázsiában termő növényből sajtolt olaj ugyanis erős hashajtó, és úgy gondolták, hogy az első néhány hasgörcs majd elrettenti a torpedók megdézsmálóit.

Csakhogy a Csendes-óceáni Flotta vezérkara nem számolt azzal, hogy a metanollal ellentétben a tejfűolajnak magasabb a párolgáshője, mint az etanolnak, ezért az új keverékből a tengeralattjárókon felállított lepárlókban lassan bár, de ki lehetett nyerni a tiszta alkoholt. A flotta következő lépése aztán egyszer s mindenkorra véget vetett a piálásnak:

AZ EGÉSZ TENGERALATTJÁRÓ-FLOTTILLÁT ÁTÁLLÍTOTTÁK AZ ELEKTROMOS MEGHAJTÁSÚ MK 18-AS TORPEDÓKRA.

Méghozzá 1943-ban – pont, amikorra végre sikerült kigyógyítani a tengeralattjárók legfontosabb fegyverét az összes gyerekbetegségéből. Márpedig ebből volt bőven, ugyanis a nagy világválság idején rendszeresített fegyvernél a tengerészet meg akarta spórolni az éleslövészeteket. Az Mk 14-es kegyetlen drága volt: egyetlen torpedóval 10 ezer (mai értéken 160 ezer) dollár repült bele a tengerbe. Így viszont csak tíz évvel rendszerbe állítását követően, az első harci bevetéseknél derült ki, hogy az Mk 14-esen a menetstabilizátortól kezdve a túlérzékeny mágneses detonátoron át a mélységszabályzó mechanizmusig minden rossz. Az amúgy a csendes-óceáni hadszíntér kulcsfegyvernemének számító tengeralattjárók rengeteg torpedót lőttek ki feleslegesen, mígnem 1942-re sikerült kijavítani a konstrukciós problémák nagy részét.

Pedig a tengeralattjárókon a torpedókkal való kínlódás nélkül is épp elég nehéz volt az élet

EZT A SZOLGÁLATOT TÉNYLEG NEHÉZ LEHETETT JÓZANUL ELVISELNI.

Az amerikai tengeralattjárók ugyanis hosszú, majdnem két hónapos őrjáratokat teljesítettek a Csendes-óceán unalmas vizein. A légperiszkóp és az atommeghajtás előtti korszak járműveiként alapesetben a felszínen hajóztak, csak akkor merültek periszkópmélységbe, ha feltűnt a láthatáron egy gyanús hajó. De sok örömet nem lelhettek a trópusokon való cirkálásban, mivel a legénység nagy része az egyenlítői nap hevítette/monszunviharok hajigálta acélszivar belsejében aszalódott (ami még akkor is idegőrlő volt, ha az amerikai tengeralattjárók kényelemben messze-messze kimagaslottak a többi flotta hasonló egységei közül). Ha pedig a hajó lemerült – a szabályzat szerint minden japán bázis 500 mérföldes körzetében nappal csak víz alatt tartózkodhattak –, akkor a hőmérséklet a légkondicionáló ellenére is felszökött, a levegő pedig gyorsan elhasználódott.

Forrás: Index

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!