hétfő, december 17, 2018
728x90 EU Imagery

Az ember hajlamos a megszokott dolgokat természetesnek, évezredek óta változatlannak, sőt az egyetlen lehetséges alternatívának gondolni. Ilyen például a járás.

Ön például hogyan megy? Jó eséllyel úgy, hogy először a sarka éri a földet, aztán szépen végiggördül az egész talpa a talajon, és mire a lábujjai is leérnének, már emelkedik is a sarka az újabb lépéshez készülve.

Oké, adok egy kis időt, sétáljon fel-alá pár lépést próbaképpen. Addig a többiek nézzék meg a témába vágó ősklasszikust, a Monty Python legendás Hülye járások minisztériuma jelenetét:

Szóval ezt gondoljuk a járás természetes és kizárólagos módjának, pedig valójában az ilyen lépés aránylag modern találmány, az 1500-as évek óta terjedt csak el. Előtte a tipikus járás olyan volt, ahogyan ma a balerinák lépkednek: a lábujjak vagy a mögötte levő rész, a talppárna érte először a talajt, utána a talp többi része, és csak a mozdulat végén a sarok.

Ennek az oka elsősorban abban keresendő, hogy a kora középkorban a lábbelik elég gyatra minőségűek voltak, nem volt a mai értelemben vett rendes talpuk, ma szemmel nézve inkább egy bőrből fabrikált zoknira hasonlítottak, mint cipőre. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy akkoriban az emberek jellemzően nem sima járdán és aszfaltúton jártak-keltek, hanem sokkal kényelmetlenebb terepeken. Márpedig ha minden lépésben benne van a veszély, hogy az ember teli talppal beleáll egy legókockába, szúrós, kemény kőbe, fadarabba vagy hasonlóba, a saját érdekében óvatosan fog lépkedni. A kora középkori módszer könnyebb lépteket eredményez, és megadja az esélyt, hogy ha érezzük, hogy éppen rálépnénk valamire, amire nem kéne, akkor gyorsan visszakapjuk a lábunkat, mielőtt az egész testsúlyunkkal ránehezednénk. Cserébe jobban megdolgoztatja az izmokat, így feltételezhetjük, hogy a középkorban olyan kigyúrt vádlija volt mindenkinek, mintha a világ egy óriási edzőterem lenne, ahol sose hagyják ki a lábnapot.

Ahogy az 1500-as évektől kezdve a cipők (pontosabban a cipőtalpak) egyre masszívabbak, az utak pedig egyre jobbak lettek, beütött az emberi lustaság, és elődeink szépen átálltak a „sarok előre" típusú, kisebb izommunkát igénylő járásra – ma pedig már ezt vesszük természetesnek. Kivéve, amikor olyan körülmények közé kerül a lábunk, mint 5-600 éve: például ha mezítláb járunk egy kavicsos strandon, reflexből visszaállunk a középkori lépésekre. Atléták is alkalmazzák ezt a technikát, forefoot runningnak hívják, és sokkal kisebb terhelésnek teszi ki a térdet, mint a hagyományos(nak tartott) metódus, így főként hosszabb távokon előnyös a futóknak.

Az, hogy a civilizációs vívmányok gyökeresen átalakítanak egy testtartást egyébként nem csak a járásra jellemző. A vécén is rosszul ülünk nagyjából a 19. század óta, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az aranyér népbetegség lett.

Forrás: Index

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!