Regős Róbert: Vészhelyzet2
Utálom, ha nem értem a dolgokat. Márpedig a tegnap kihirdetett veszélyhelyzet közoktatást érintő intézkedéseit továbbra sem értem. Ráadásul a kormány ma rátett még egy lapáttal. Ha abban az álomban ringatta volna magát bárki, hogy egy racionálisan gondolkodni képes iskolaigazgató, élve már eddig is jócskán megnyirbált jogaival, az elkerülhetetlen kockázatokat csökkentendő esetleg saját hatáskörében szünetet rendelhet el, hát nagyot tévedett. Ez a hajó is elment. A kormányrendelet ugyanis ezt kifejezetten megtiltja mindazoknak, akiknek joguk volna hozzá. „… az összehangolt védekezés érdekében köznevelési intézményben rendkívüli szünetet az intézményvezető, a jegyző, valamint az Oktatási Hivatal nem rendelhet el”. Frankó. De könyörgöm, magyarázza meg végre valaki, hogy miért nem?
Ha igaz a kormányzat érvelése, s a gyerekek tényleg nem „kitettek” a fertőzésnek, akkor miért kell lefújni a Határtalanul, s az idegennyelv tanulás külföldi programjait? Külföldön talán hipp-hopp „kitettekké válnak”? Ha a gyerekek nem „kitettek” a fertőzésnek, akkor miért kell leállítani minden iskolai ünnepet és rendezvényt? Órán ellenállnak a vírusnak, de a kokárdás március 15-i megemlékezésen nem? Ha betiltanak zárt helyen minden 100 főnél nagyobb rendezvényt, hát kérdem én, jártak-e az utóbbi időben iskolában a tisztelt döntéshozók. Tisztában vannak-e azzal, hogy egy közepes város lakótelepi iskolájában hány tanuló van összezsúfolva az iskolaépület „zárt terében”? Mindenkit védünk, óvunk a 100 fős tömegtől, csak a gyerekeinket nem?
Tényleg nem zavar senkit, hogy a 60 pluszos, vagy csak pár évvel kevésbé idős pedagógusok mekkora kockázatnak vannak kitéve egy ilyen tömegben az iskolában? Tényleg azt hiszik, hogy ezek a gyerekek, ha betéved közéjük néhány kósza vírus, nem fogják hazavinni, s átadni szülőnek, nagyszülőnek a fertőzést? Végig gondolták, hogy azokban az országokban, ahol bezárták a közoktatási intézményéket, milyen logika mentén tették ezt, s hogy ez a logika miért nem érvényes minálunk?
Nem zárom ki – bár elég nehezen hiszem –, hogy lehetnek ésszerű magyarázatok ezekre a kérdésekre? De ki fog válaszolni rájuk? Miféle veszélyhelyzeti kommunikáció az, amely kísérletet sem tesz arra, hogy csillapítsa az aggodalmakat, vagy épp az elemi felháborodást? Értem én, hogy nehéz helyzetet teremtene a gazdaságban, ha az összes iskoláskorú otthon maradna, s egy részük mellett nyilván otthon kellene, hogy maradjon az egyik szülő is. De akkor tessék ezt kimondani! Egy csomó országban ennek ellenére is bevállalták ezt a kockázatot. Miért? Mert a mérleg másik nyelvében a veszteség nem GDP-csökkenésben, nem recesszióban mérhető, hanem emberi életekben. Ez ma Magyarországon, úgy tűnik, kisebb hangsúllyal esik a latba, mint más országokban.
Tényleg meg kell várni, amíg a szülők mondják ki, hogy ilyen körülmények között nem engedik a gyerekeiket iskolai közösségbe? Tényleg meg kell várni, amíg a tanárok mondják ki, hogy agyonterhelhetik őket munkával, lezülleszthetik a munkájukat a Nemzeti Alaptantervben visszaköszönő ostoba megfontolásokkal, megalázhatják őket nevetséges bértáblákkal és életpályamodellekkel, de az életüket nem hajlandók kockáztatni?
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is bármiben egyet fogok érteni Donald Trumppal. Ez most mégis bekövetkezett. Az USA elnöke beutazási tilalmat rendelt el a schengeni övezetből érkezők számára, mivel nem tartja kielégítőnek az EU eddigi lépéseit a vírus elleni küzdelemben. Nos, én sem. Trump szavait, illetve azok következményeit jelenleg is próbálják értelmezni mindazok, akiknek ez a dolga. Nincsenek könnyű helyzetben. Én meg közben azon gondolkodom, hol állhatunk a vírus elleni küzdelem érdekében tett erőfeszítések nemzeteket összehasonlító listáján az európai nemzetek között. Különös tekintettel mondjuk az elvégzett tesztek számára, az orvosaink védelmében tett lépésekre, a védekezést szolgáló eszközökre (kézfertőtlenítők, maszkok), a gyerekek és iskolák védelmére és hát persze a kommunikációra.
Apropó kommunikáció. Igazán megnyugtató, hogy a kormányzati kommunikáció szerint nem kell tartanunk készlethiánytól. Az ember azonban olyan teremtmény, hogy aggódik. S ha egyszer aggódik, hát igyekszik előre gondolkodni. Ebédre ma egy közönséges bolognai spagettivel készülök. Betértem az egyik közeli üzletbe. Nyilván egyedi jelenség, s azt se állítom, hogy egy másik boltban nem jutottam hozzá a megfelelő tésztához. Amit az üzletben tapasztaltam, az imént említett kormányzati kommunikációra nézve mégis elgondolkodtató.
Végezetül arra kérem mindazokat, akik megtisztelnek figyelmükkel, s akár jó szívvel, akár éles kritikával, akár rendszeresen, akár csak időről-időre olvassák is ezt a blogot, nézzék el nekem, ha ezúttal nem foglalkozom ifj. Lomnici Zoltánnak a Civil Összefogás Facebook profilján közzétett gyomorforgató bejegyzésével. Egyrészt nem szeretnék még rosszabbul lenni annál, mint amilyen feldúlt állapotba kerültem, amikor az imént megpillantottam. Másrészt szeretném szigorúan tartani magam ahhoz a konszenzusosnak tetsző állásponthoz, hogy e tragikus események átgondolásába ne keverjünk aktuálpolitikát. Úgy tűnik, ifj. Lomnicinak ez nem sikerült. Én azonban attól tartok, bőven lesz még alkalmunk vitázni a későbbiekben.
Képek forrása: femina.hu / facebook.com/civilosszefogas
Forrás: BloggerBob
