Regős Róbert: Alternatív valóságok

Tudják mi a jó a blogírásban? Ahogy leírom ezt az egyszerűnek tetsző kérdést, máris összetetté válik a dolog. Pontosan tudom, mit szeretnék szóbahozni, s ehhez könnyed felvezetésnek tűnt egy ilyen gondolat felvetése, amit aztán azonnal követhetne az, hogy hát természetesen a blogírásban az a jó… S már ott is tarthatnék a tervezett témámnál, de itt ágaskodik előttem ez az átkozott kérdőjel, követelve, hogy valamilyen válasz, értsd nem pusztán retorikai természetű, de lényegi csak szülessen rá.

blog
Na, mármost az én könnyednek szánt mondandóm ettől jó pár bekezdéssel kezd el csúszni hátrafelé, s még jó, ha el nem tűnik végleg ebből a bejegyzésből. Egy ilyen felhőtlen lazaság kétség kívül a blog bejegyzések közlésének pozitív oldalához tartozik. Nem úgy van az ember, mint az újságíró, akit köt a téma, köt a határidő, köt a flekkben, vagy boxban megszabott terjedelem stb. Az újságíró már csak ebben az értelemben sem szabad, s akkor még nem is szóltunk az információhoz való hozzáférés, a szólás, a gondolkodás szabadságáról, illetve a szabadság egyéb formáiról.

A bloggert nem köti sem határidő, sem terjedelem, sem tematika. Azaz maradhat a szó legszorosabb értelmében civil. Aki gyakorlatban űzi ezt a műfajt, pontosan tudja, érti, miről beszélek. Nem vitatom, lehetnek kötött keretek között dolgozó úgynevezett bloggerek is, de az ilyen tevékenységet én műfajidegennek tekintem. Nem feltétlenül jár együtt ez sem tisztességtelenséggel, lehet akár igazán magas színvonalon is művelni, de az ilyet a személyesség mellett megjelenő kötöttségek okán én inkább publicisztikai működésnek nevezném, függetlenül a felülettől, amelyen megjelenik.

publicisztika
Ezért aztán a blogírás legfőbb előnyének én, nyilván merő önzésből, azt tartom, hogy úgy működik, akár egy szelep. Önzés, mert – gondoljanak erről a kritikusaim bármit is – nincs vele semmiféle célom, nem fűz hozzá se anyagi, se egyéb ambíciókban rejlő érdek és nem szolgálok ki vele semmit és senkit. Még csak nem is abban rejlik a legfőbb élvezet, hogy a posztok készítése során közvetlen kapcsolatban vagyok egyik szerelmemmel, a magyar nyelvvel, s mondhatni korlátok nélkül lubickolhatok benne, hanem valami más. Nem szólni akarok valakihez, valakikhez ezeken a szövegeken keresztül, hanem kibeszélem magamból mindazt, ami belülről tudattalanul rombol.

Nem tudom, a pszichoanalízis kutatói foglalkoznak-e a blogírás jelenségével. A blog számomra úgy működik, mint a Freud által oly pontosan leírt indulatátvitel, vagy mondjuk a vicc. Amikor nem írok, hol levertté, hol feszültté, hol egyenesen ingerültté, hol meg egyszerűen csak diszharmonikussá válok. Az írás, ettől a melankóliától, amely meglehetős egyértelműséggel többnyire a közélet történéseiből táplálkozik, szóval, ettől a búskomorságtól segít megszabadulni. Ha azt a – Petőfitől kölcsönözve a képet – titkos férget, amely belülről rág, nem csomagolhatnám szavakba, úgy bizonyára belülről zabálna fel. S ha az előbb önzésről beszéltem is, annak nyilván örülök, ha ezek az írások másoknak is segítenek abban, hogy megszabaduljanak a bennük is megbújó – nevezzük így – közösségi szorongástól. Mert a dolgokat a nevükön kell nevezni, ki kell mondani.

szo veszelyes
Ennyit a mai megszólalásom elején felvetett kérdésre általam adható, nem retorikai természetű, lényeginek szánt válaszról. S akkor most lássuk azt a választ, amelyet az említett kérdés tulajdonképpen előkészíteni volt hivatott, azaz azt, amit mondani készültem. Ez a válasz nagyjából úgy szól, hogy a blogírásban mintegy járulékos tényezőként, a nyelv fejlődésében való gyönyörködés is az örömteli dolgok közé tartozik. A minap ugyanis újfent gyarapodott egy kifejezéssel a szókészletem. Megtudtam ugyanis, hogy én egy „bérrettegő” vagyok.

Voltam, s nyilván vagyok is mások szemében egyetlen személyben sorosbérenc, büdöskomcsi, ballibsi, bértollnok, bevándorlópárti, gyurcsányista, s mostantól ezek szerint bérrettegő is. A blogom egyik állandó vendége és kommentelője írta ezt rólam. Egy olyan személy, akivel, ha nagyon ritkán reagálok egyáltalán a kommentekre, szinte azonnal megtaláljuk egy normális diszkurzus kereteit. Nyilván nem értünk egyet szinte semmiben, hiszen eltérő értékrendek felől szemléljük a világot, mégis, tudunk egymáshoz értelmesen, gyilkos indulatok nélkül szólni. Azt gondolom, ez jó.

vr
A járvány megszült hát egy új szót, amely azokra utal, akik megrendelésre, pénzért rettegnek, s e rettegésüket szavakba foglalva térítés ellenében keltenek pánikot. Nos, nem is igazán tudom, miért irigyeljem azokat az embereket, akik így gondolkodnak. Azért-e, mert ennyire egyszerűnek látják a világot. Felosztva jókra és rosszakra, utóbbiak közé sorolva mindenkit, ami másképp gondolkodik, mint ők. Az ő világuk ilyen. A szavaikból legalábbis erre lehet következtetni. Vagy azért, mert minden egyes megnyilvánulásukért pénzt kapnak, s éppen ezért el sem tudják képzelni, hogy lehet írni, sőt, akár rettegni is bér nélkül. Meg sem fordul a fejükben, hogy működhet a dolog akként, ahogy azt fent Freudra hivatkozva megpróbáltam leírni.

Nyilván valóság az is, ahogy ők érzékelik a világot, s ezzel szemben az is, ahogy mások. Utóbbiak nem gondolják, nem gondoljuk, hogy írni, s ha nem is rettegni, de legalábbis körültekintőnek lenni kizárólag pénzért érdemes. És nem gondolják az őket bérrettegőnek nevezőkről sem, hogy pénzért beszélnek ilyen butaságokat, mivel nem hiszik, hogy ekkora marhaságokért bárki fizetne nekik. Kétféle valóság feszül egymásnak. Meglehet, valamely harmadik alternatívái.

Képek forrása: thebalancesmb.com / medianetinfo.wordpress.com / flashlyrics.com / onbrands.hu / a2zpressrelease.com

Forrás: BloggerBob