Nem öregszik, nem fogja a rák – egy föld alatt élő rondaságtól vár gyógymódot az emberiség

A kapafogú, vaksi és ráncos bőrű csupasz turkálónak még csak benevezni sincs esélye a „jaj, de cuki” állatok versenyébe, de egy egyedülálló tulajdonsága miatt kutatóorvosok és zoológusok igen élénken érdeklődnek iránta. Az afrikai földikutyaféle szinte mesebeli képességekkel rendelkezik, hírből sem ismeri az olyan krónikus betegségeket, mint a diabétesz vagy a rák, pedig ezek más emlősöknél ugyanúgy gyakoriak, mint az embereknél. Ráadásul az öregedésre és a fájdalom néhány formájára is fütyül. Nyilván szeretnénk hasonlítani rá, leszámítva persze a kapafogat, a vaksiságot és a szottyadt bőrt.

A csupasz turkáló, más nevein vakondpatkány vagy csupasz földikutya (Heterocephalus glaber) Afrika északkeleti részén, Kenya, Szomália és Etiópia területein a leggyakoribb. Rendkívül szociális lény, nagy, 70-80, de akár 300 főt is elérő föld alatti kolóniákban él. A turkáló név meglehetősen degradálónak hangzik, főleg azok után, hogy ha szembesülünk azzal, hogy ezek az állatok milyen tervszerűen alakítják ki társadalmukat és milyen leleményes mérnöki teljesítményre képesek.

Sokat túrnak és fúrnak, keresztül-kasul építik ki járataikat és üregeiket, és ezek két kilométer hosszúságban is elnyúlhatnak. Jelenlétük úgy érzékelhető, ahogy a vakondoké, a felszínre időnként halmokat túrnak ki a földből. Rendkívül oxigénszegény és nagy páratartalmú közegben élnek, ez is az egyik extremitásuk, akár 18 percet is kibírnak egy levegővétellel. A felszín közelében lévő alagútjaikban főként a gumós növényeket gyűjtik, és ide hozzák fel a mélyebben fekvő üregeikből is a földet. Járatok vezetnek a mélybe is, ahol akár egy futballpályányi méretű fészekkamra is lehet. Az állatok általában összebújva, egymás hegyén-hátán pihennek itt. A fészek falát puha növényi törmelékekkel, fűgyökérdarabokkal, gumók és hagymák bőrszerű részeivel bélelik ki.

A fészkek közelében vakon végződő járatok is vannak, amelyek feltételezhetően vízelvezetőként szolgálnak, amikor nagyobb esőzések során leszivárog a víz. Emellett szellőztető aknákat is ásnak. A fészek közelében külön WC-kamrát is kifúrnak, ahová üríteni járnak az állatok. Ha megtelik ez a kamra, akkor betömik, és ásnak helyette egy újat. A kajáért sem szeretnek messzire járni, ezért vannak az élelemraktáraik is a fészek közelében. Az ide begyűjtött hagymák, gumók, gyökerek svédasztalként várnak minden kolóniatagot. Időnként gigantikus falatokra is számíthatnak, akár egy 50 kilót nyomó gumót is képesek közös erővel betárazni.

A csupasz turkálók olyan hierarchikus társadalomban élnek, mint a méhek vagy a hangyák, náluk is egy királynő uralkodik és felel az utódnemzésért, míg a tagok beosztásuknak megfelelően, fegyelmezetten dolgoznak. A nem szaporodó nőstények a kölykök gondozásában vesznek részt, hozzájuk bújnak, hogy melegen tartsák őket, ha elkóborolnának, visszaviszik vagy ha veszélyhelyzet van, akkor kimenekítik őket a fészekből. Afféle székletterápiával a kölykök bélflórájának kialakításában is segítenek, ami a gyakorlatban úgy zajlik, hogy a kölykök ürüléket fogyasztanak egy ideig.

A többiek dolga az élelemkeresés és -raktározás, illetve az ásás. Nagyobb alagutak fúrásánál csatárláncba állnak, a fúrópajzsként felfogható egyed hátrarúgja a kikapart földet, és aztán így tesz mindenki más mögötte, míg az utolsó ki nem tolja a földfelszínre egy ideiglenesen megnyitott járaton. A szervezett munkához hatékony kommunikációra is szüksége van, és ahogy arról a Telexen is írtunk, csicsergő, vinnyogó hangjelzéseiknek még dialektusaik is vannak.

Fotók: Fotó: Neil Bromhall / Shutterstock

Forrás: Telex