A konfetti eredetileg nem más, mint cukormázzal bevont mandula

A konfettiről alighanem mindenkinek fesztiválok, nagy presztízsű sportesemények vagy a New York-i Times Square-en ünnepelt szilveszterek jutnak eszébe, esetleg az, hogy a gyerek szülinapjára csak egy kis zacskónyit szórtak szét, de még fél évvel később is apró fecnik bukkannak elő szerte a lakásban. Akárhogy is, az biztos, hogy a konfetti az ünnepléshez és a felfokozott hangulathoz kapcsolódik, és ez több száz évvel ezelőtt sem volt másként, amikor Itáliában konfettivel szórták le a karneválok résztvevőit. Illetve pontosabban megdobálták őket, a konfetti ugyanis eredetileg nem más, mint cukormázzal bevont mandula.

Az égből hulló étel ötlete egyáltalán nem új keletű dolog, elvégre már a Bibliában is ott van a manna, vagyis „a pusztában vándorló Izráel kenyere”, amelyet az Úr hullatott le Mózesék elé egyenesen az égből. A történelem során az emberek előszeretettel használták a rituáléikban az ételt, a friss házasokat például országtól függően gyakran diófélékkel, komlóval, rizzsel, keksszel, fügével és más gyümölcsökkel szórta meg a násznép. Ennek egyik célja az volt, hogy gyümölcsöző és termékeny életet irányozzon elő az ifjú pár számára, a másik pedig az, hogy a rituálé végén az ott ólálkodó helybelieknek is jusson valami étel. A rómaiaknál grandiózusabb formátumban is megjelent mindez

a sparsio nevű szokásban, amikor is értéktárgyaktól kezdve a gyümölcsökön át egészen a madarakig egy rakás dolgot hajigáltak be a köznép soraiba.

Itália északi részén a középkorban is jellemző volt, hogy az utcai felvonulásokon különféle dolgokkal dobálták az embereket, sárból gyúrt golyóktól tojásokon és érméken át a gyümölcsökig szinte bármi telibe találhatta az embert, ha nem vigyázott (és persze akkor is, ha igen). A Piemont régióban található Ivreában az emberek azóta is minden évben narancsokkal hajigálják egymást, és bár a narancsos karnevál annyira nem népszerű, mint a paradicsomdobálós spanyol La Tomatina, az jól látszik, hogy időben tutira sokkal messzebbre nyúlik vissza.

A feljegyzések szerint Milánóban már a 14. században is jellemző volt az, hogy a nemes urak gyertyákkal és virágokkal, az úrhölgyek pedig parfümökkel megtöltött tojáshéjakkal dobálták a felvonulókat, amire a közrendű emberek rohadt tojásokkal válaszoltak, ám Juan Fernández de Velasco, a város akkori kormányzója a 16. század végén más, erkölcstelennek titulált dolgok mellett betiltotta a tojások hajigálását is. A dobálózás ezzel egy darabig el is tűnt, az 1700-as években viszont visszatért a szóban forgó, cukormázzal bevont gyümölcsökkel, amely egyébként már az 1400-as években is létezett, miután a cukor széles körben elterjedt Európában.

A cukormázzal bevont mandula különösen népszerű volt, nemcsak csemegeként, hanem a mai értelemben vett konfettiként is, különösen akkor, ha valaki azt akarta kifejezni valakinek, hogy szívesen megismerné őt jobban is, esetleg kedveskedni akart neki. Ebben az esetben persze nem izomból hajigálták egymást az emberek a mandulával, de így is előfordultak tragédiák, ahogy arról egy William Gunter nevű angol cukorgyáros is beszámolt, miután ellátogatott Olaszországba. Mint írta, egy újévi ünnepély során a saját szemével látta, ahogy egy másik angol olyan szerencsétlenül vágta hozzá a mandulát a menyasszonyához, hogy kiverte a szemét.

 

Fotó: Topical Press Agency / Getty Images

Persze simán lehet, hogy Gunter csak színesebbé akarta tenni a sztorit, de az biztos, hogy a dobálózás nem mindig az udvarlás kedves(nek szánt) formájában jelent meg. A kevésbé tehetős embereknek természetesen nem volt pénzük cukrozott édességet venni, és ha lett is volna, akkor sem dobálták volna el, helyette inkább külsőre kísértetiesen hasonlító mészkövekkel felszerelkezve vetették magukat a küzdelembe. A 19. századi leírások alapján nem meglepő módon nem volt túl kellemes élmény, amikor ezzel dobálták az embert. Volt, aki egyenesen úgy írta le, hogy „először olyan, mintha hirtelen ezernyi tű hegyét szúrnák az ember bőrébe, majd egy sötét felhő száll a szemére, amely végül könnyesővel távozik”.

Milánóban az egyre veszélyesebb, kamukonfettivel vívott utcai harcok miatt végül betiltották a mészkőből készült muníció használatát, így az emberek visszatértek a jól bevált, sárból gyúrt golyókhoz, ami nem volt kevésbé rossz, de legalább nem záptojással dobálták egymást. A megoldást végül egy Enrico Mangili nevű milánói üzletember hozta el, aki a soron következő karnevál előtt elkezdett papírból készült konfettit árulni. Mangili igazából nem csinált mást, csak összegyűjtötte a virágzó selyemiparban hulladékként hátramaradt apró papírfecniket, és ezeket adta el, de az ötlet bevált, ez a megoldás ugyanis egyszerre volt olcsóbb, látványosabb és veszélytelenebb is. A konfetti aztán néhány év alatt egész Európában elterjedt, mára pedig aligha gondol bárki fehér, mandulás drazsékra, ha konfettiről van szó.