Regős Róbert: Szenny és mocsok kinn, szakértelem és emberség idebenn

Egy kórházi ágy perspektívájából valahogy minden másképp látszik.

Az Országos Gerincgyógyászati Központ betegágyából, a csigolyákba épített idegen anyaggal, csavarokkal és titán implantátummal, meg a fájdalom csillapítására kapott morfin-analóg bódulatában pedig különösen másképp. Az ingerküszöb mintha feljebb tolódna, s a külvilág történései, melyek persze az áldott/átkozott internetnek köszönhetően a kórterem falai közé is befészkelik magukat, kisebb érzelmi hullámokat vernek bennem.

Hallom, olvasom a magyar hajógépész történetét, akit társaival együtt Nigéria partjainál ejtettek túszul az emberrablók. A csipogó műszerek között a tengeri kalózok puszta létezése is egészen szürreálisnak tűnik a 21. században, az meg végképp, hogy hatalmas tengerjárókat hogy a csudába nem lehet megvédeni a motorcsónakkal száguldozó túszejtőktől. 

Az izgatottságomat az se fokozza, hogy a Kennedy-gyilkosság iratainak nyilvánosságra hozatalát bejelentő híreket követően rövid időn belül érkezik az újabb jelentés: mintegy 300 dokumentum, hangfelvétel, feljegyzés továbbra is titkos marad. Lakonikus nyugalommal legfeljebb azon morfondírozom, hiheti-e bárki komolyan, hogy valaha is tisztán fogunk látni ebben az ügyben.  

Aztán egyszer csak bevillan a képbe a közkedvelt rezsibiztos, aki a Soros-terv nemzetbiztonsági kockázatáról hadovál és sehogy sem akar emlékezni arra, hogy a Fidesz is kapott volna támogatást Soros Györgytől. Majd ráúszik erre a képre az imádott vezér gondterhelt arca, amint amellett érvel, hogy a Soros-terv létezését éppen az bizonyítja, hogy még párttársa, az Európai Bizottság biztosa, Navracsics Tibor sem tud róla. Ki tudja, ők mit kapnak, mindenesetre a Tramadoltól egészen fura víziói támadnak az embernek.

Majd belopakodik a betegágyak közé a Harvey Weinstein-ügy magyar klónja. Hiába, nem maradhatunk le mi sem a világ mögött. Marton Lászlót személyesen ismerem, s ha van is véleményem az ügyről, a média tébolyult tobzódása a mocsokban, a vélt és valós áldozatok évtizedek után elhangzó szavai, Verebes István, Stohl András, Oroszlán Szonja nyilatkozatai legfeljebb arról győznek meg, hogy ebben az ügyben aligha lehet hitelesen és érvényesen megszólalni.

Dübörög a világ, én meg éppoly közönnyel figyelem a híreit, ahogy a műszerek közvetítik a szívverésem egyenletes, már-már közömbös ritmusát. Mindeközben az Országos Gerincgyógyászati Központ dolgozói úgy látják el feladatukat, mintha a kórházépület falain kívül minden a legnagyobb rendben volna, mintha normálisan működne ez az ország. Ha pedig nem dolgozna bennem ez a félszintetikus morfin-analóg, bizonyára azt írnám, emberfeletti, amit tesznek. Az a segítőkészség, együttérzés, amit valamennyi beteg felé mutatnak tényleg kivételes, példaértékű. 

Az intenzív osztály ápolóitól az aneszteziológusig mindenki afféle szürke eminenciásként teszi a dolgát. A látványosabb rész persze itt is a szakembereké, akik tényleg világszínvonalon végzik a munkájukat. Valahogy az előbb felsorolt híreknél számomra most sokkal fontosabb az engem is műtő orvos, a gerincsebész dr. Szövérfi Zsolt személye, meg a főigazgató dr. Varga Péter Pálé, aki ezt az egészet összefogja, működteti. Hála és tisztelet nekik.

A világ csak dübörögjön, a média meg okádja csak magából azt a rengeteg mocskot, ami körülvesz bennünket. Hogy létezni mégsem reménytelen, arról egyedül az olyan közösségek győznek meg, amelyek itt is dolgoznak.

RoTaPress