Az egyik fapados légitársaságnál utaskísérőként dolgozó ismerősöm mondta a minap : nagy tétben merne fogadni, hogy a londoni, az amszterdami, a párizsi, a frankfurti, a zürichi, az oslói, a koppenhágai, meg a római járataikra az idősebb utasok többsége nem azért vesz jegyet, hogy megtakarított nyugdíjából világot látni induljon. Nagypapák, nagymamák utaznak unokanézőbe.

Innen nézve már érthető az a hirdetés is, amelyet a kerületi lap egyik legutóbbi számában találtam: a közösségi házban ingyenes számítógépes tanfolyamot szerveztek nyugdíjasoknak. A munkaügyi központok a hasonló tanfolyamoknál a táblázatkezelést és a prezentáció szerkesztést hangsúlyozzák, itt a skype és a facetime használatát emelték ki. Nem írták oda, de alighanem kimondatlanul is arra gondoltak a szervezők, leginkább ilyen ismeretekre van szükségük az itthon „árván” maradt nagypapáknak, nagymamáknak.

 Bevallom, magam is hasonló cipőben járok. Ha a nyári vakáció két hetét leszámítva szeretnék egy kis időt gyorsan cseperedő unokáimmal tölteni, kénytelen vagyok elővenni a bőröndöt, és elindulni vagy Hollandiába, vagy Svájcba. Én még csak beérem azzal, ha esténként megcsörgetjük a „kintieket”, és a hatéves, félig holland „uncsim” elcsicsergi sajátos magyar nyelvén - de szabatosan -, mi történt vele aznap az iskolában, és megmutatja, mit rajzolt a nagyinak. Közben meg egyáltalán nem csodálkozom, ha rendre a Svájcban élő nagyobbik srác veszi fel apja vagy anyja telefonját, és azonnal beavat abba, mi újat fedezett fel aznap - hétévesen - a kezéből ki sem eső okos telefonján vagy tabletjén. Az „internetes nagymama” szerepét a feleségem viseli nehezebben, mert ő arra készült, hogy ha majd eljön az ideje, süt-főz az unokáknak, meg segít kicsit könnyíteni a gyerekeink életén, ahogyan annak idején nekünk is segített az édesanyja, miközben ő nyugodtan dolgozhatott akár napi tíz, tizenkét órát is az „ország üdvéért”.

Persze az elárvult nagymamák leleményessége nem ismer határokat. Köztudott, hogy Nyugat-Európában nem bánnak túlzottan nagyvonalúan a szabadsággal, s ha összecsapnak a lányom vagy a menyem feje felett a hullámok, és az iskolában, óvodában éppen szünet van, szólni sem, kell, máris keresi valamelyik nagymama a neten a legolcsóbban kínált repülőjegyet, és utazik bébiszitternek.

Ezzel mások is így vannak. Legutóbb már beindították a repülőgép motorját, amikor a mellettem ülő idős hölgy még egy utolsó gyors üzenetet küldött. Nem illik leselkedni a másik telefonjába, de nem tudtam megállni, belepillantottam. „Drágáim, nemsokára megint jövök. Esténként puszilgassátok meg helyettem is a kicsiket. Én majd Skype-on mesélek nekik. Nagyi”. Kikapcsolta a telefont és eldörzsölt egy könnycseppet a szeme sarkában. Nem tudom, milyen járatokon szoktak utazni döntéshozó politikusaink, de azt tanácsolnám nekik, egyszer nézzenek körül beszállás előtt a várakozókon. Hátha észreveszik: ha így megy tovább, unoka nélküli ország leszünk. Tartok tőle, aki valóban tehetne ez ellen, az általában a VIP-váróból indul.

Forrás: Népszava, Somfai Péter