Budapesten tegnap este megint tüntettek. Számomra két dolog tűnik meglehetősen erős tapasztalatnak. Egyrészt az, hogy a tömeg, amely random módon vonult keresztül-kasul a városon, majd kitartóan nézett farkasszemet a kivezényelt rendőrökkel, teljes mértékben spontán módon teszi, amit tesz. Nyilván volt mozgósitás, nyilván elhangznak itt és ott, ilyen és olyan beszédek, ám alapvetően mindenkit a saját elemi elégedetlensége tartotta a parlament épülete előtt a kezdődő havazásban. Messze nem tapasztalni tehát azt a szervezettséget, amely 2006 októberére volt – azóta is tisztázatlan módon – jellemző.

Ezt azért tartom kiemelten fontosnak, mert úgy tűnik, ez az elemi elégedetlenség elég volt ahhoz, amire az ellenzéki politikai erők évek óta képtelenek. Ez a tömeg most ideológiától, értékvilágtól függetlenül fordult szembe a Fidesz politikájával, még akkor is, ha – ez a második szembetűnő tény – tegnap este látványosan sok Jobbikos zászló lobogott az Országház előtt.

Lesznek persze, akik majd azzal jönnek, hogy nem is telt meg ezer százalékig a Kossuth tér. Mások azon fognak hőzöngeni, hogy néhányan piásan, vagy éppen betépve adtak hangot a véleményüknek. A mimózalelkűeknek nyilván a sok trágárság bántja a fülét, a pacifisták pedig azt rosszalják majd, hogy repült néhány tojás, meg üveg a magyar rendőrök felé. Csak hát a tömegek elégedetlensége bizony ezzel jár. Mindazonáltal eddig nem gyújtottak fel rendőrautókat, nem foglalták el a Téli palotát és nem húztak fel senkit lámpavasra.

És persze lesznek majd olyanok is, akik felteszik a kérdést, hogy kit képvisel ez a csőcselék? Mert ugye Halász János államtitkár úr a minap higgadtan megjegyezte, hogy „Minden magyar munkavállaló nem tüntetett, én úgy láttam…” Nos, mindenek előtt nyilván önmagukat képviselik, méghozzá mindenki a maga módján. Az államtitkár szemében csillogó cinizmus ugyanakkor arra ösztönöz, hogy felhívjam a figyelmét arra, aki nem tüntetett, nem feltétlenül ért egyet a Fidesz intézkedéseivel. Ugyanígy az a tény, hogy megmozdulások eddig szinte csak a fővárosban voltak, nem jelenti azt, hogy a vidék elégedett a politikájukkal.

Magyarország első emberei rendre úgy nyilatkoznak, hogy 10, sőt, olykor egyenesen 15 millió magyar miniszterelnöke kívánnak lenni. Ideje volna azonban végre tudomásul venni, hogy tényleg nem csupán az a pár száz ember szorul képviseletre, akik a közvetlen környezetükben dörgölőznek hozzájuk. Nem is az a 2-2,5 millió szavazó, akiknek a voksát így, vagy úgy sikerült megnyerniük. De még csak nem is csupán a NER-nek tartoznak felelősséggel. Ennek az országnak éppúgy polgára az alkoholbeteg hajléktalan, mint a Várnegyedben 47 ezer forintért lakást bérlő borász. A fillérekből tengődő rokkantnyugdíjas éppúgy, mint a miniszterelnökhöz benősülő vállalkozó. Amikor igent nyom valaki a 400 túlórára, vajon eszébe jut-e a megalázó fizetéssel rendelkező ápolónő, aki három gyereket nevel egyedül, s a kilakoltatástól retteg? Gondolnak-e egy ilyen döntés alkalmával arra az egyetemistára, aki épp azon hezitál, maradjon-e itthon az ápolásra szoruló szülei közelében, vagy engedve az unszolásuknak, menjen külföldre a diploma megszerzése után, hogy megtalálja a boldogságát. Minden egyes gombnyomáskor 10 millió sors kellene, hogy végig fusson az agyukon, ha tisztességesen végeznék a munkájukat. De nem teszik.

Azon tűnődöm, ez a fokozódó harag eljut-e Orbán Viktor füléig? Vagy csak vigyorog tovább is a hízelgők koszorújában, mint akinek fogalma sincs, mi folyik körülötte? Képes-e a saját lózungjait félretéve felfogni, hogy a szemében hőzöngő csőcseléknek tűnő tömeg dühében valós társadalmi igények fogalmazódnak meg? Meghallja-e egy-egy Videoton meccsen, Brüsszelben, vagy épp a felcsúti parasztházban, hogy „elegünk van”, „mocskos Fidesz”, „hazaárulók”, „Fidesz maffia”, „Orbánt a börtönbe”, „bajszos szar”, „Orbán takarodj”, „konzultálni jöttünk”, „jogszabályba ütközik a lopás is”? És mit jelentenek számára ezek a szavak? Talán azt, hogy úgy van jól minden, ahogy csinálja?

Nézem az arcokat a rendőrsorfallal szemben. A kivezényelt egységeken csapódik le minden indulat. Igazságtalan a helyzet. A képviselőknek kellene ott állniuk, szemben azokkal, akiknek az életét szerencsés esetben az intézkedéseik csak megnehezítik, ám olykor tönkre is teszik. Hallgatom a rendőrség folyamatos tájékoztatását. Hogy a gyűlés területén az embereknek tilos az arcukat eltakarni. Hogy a gyűlés elveszítette békés jellegét. Miféle valóságban él az az ember, aki egy ilyen szöveget papírra vet?

Rákattintok egy másik hírre. A hazai konzervatív politikusok körében közutálatnak örvendő Jean-Claude Juncker országa, Luxemburg baloldali-liberális kormánya arra készül, hogy a nyártól 2048 €-ra (kb. 665 ezer forintra) emelje a minimálbért. Szörfözök kicsit a neten. A területünk 37-szerese, mint az övék. A lakosságunk kb. 16-szorosa. Az egy főre jutó GDP pedig ott a miénk 8,15-szorosa. Persze, tudom, nem lehet összehasonlítani. De miért is nem? Se olajuk, se tengerük, s némi vasérctől eltekintve nyersanyaguk se nagyon van. Mégis működik az az ország. Két bűvös kifejezés: szolgáltatás és magas hozzáadott emberi érték. Lehet így is csinálni. Mi most állítólag éppen munkaalapú társadalmat építünk, amitől elválaszthatatlannak tűnik a munkaidő növelése, a termelés mennyiségi gyarapodása. Mintha a 19. században élnénk. Hát, én nem tudom, jól van-e ez így?

Egyet viszont tudok. Ha az ellenzék ezt a most megmutatkozó haragot és energiát ezúttal sem képes valós alternatívát kínáló politikai cselekvésbe átfordítani, akkor Magyarország végképp az oligarchák kezére jut, s bármi féle felemelkedés igen hosszú időre álom marad csupán.

Képek forrása: index.hu / 444.hu / 888.hu
Címkép: MTI/Balogh Zoltán

Forrás: BloggerBob