Budapesten tegnap este megint tüntettek. Számomra két dolog tűnik meglehetősen erős tapasztalatnak. Egyrészt az, hogy a tömeg, amely random módon vonult keresztül-kasul a városon, majd kitartóan nézett farkasszemet a kivezényelt rendőrökkel, teljes mértékben spontán módon teszi, amit tesz. Nyilván volt mozgósitás, nyilván elhangznak itt és ott, ilyen és olyan beszédek, ám alapvetően mindenkit a saját elemi elégedetlensége tartotta a parlament épülete előtt a kezdődő havazásban. Messze nem tapasztalni tehát azt a szervezettséget, amely 2006 októberére volt – azóta is tisztázatlan módon – jellemző.

Lesznek persze, akik majd azzal jönnek, hogy nem is telt meg ezer százalékig a Kossuth tér. Mások azon fognak hőzöngeni, hogy néhányan piásan, vagy éppen betépve adtak hangot a véleményüknek. A mimózalelkűeknek nyilván a sok trágárság bántja a fülét, a pacifisták pedig azt rosszalják majd, hogy repült néhány tojás, meg üveg a magyar rendőrök felé. Csak hát a tömegek elégedetlensége bizony ezzel jár. Mindazonáltal eddig nem gyújtottak fel rendőrautókat, nem foglalták el a Téli palotát és nem húztak fel senkit lámpavasra.
És persze lesznek majd olyanok is, akik felteszik a kérdést, hogy kit képvisel ez a csőcselék? Mert ugye Halász János államtitkár úr a minap higgadtan megjegyezte, hogy „Minden magyar munkavállaló nem tüntetett, én úgy láttam…” Nos, mindenek előtt nyilván önmagukat képviselik, méghozzá mindenki a maga módján. Az államtitkár szemében csillogó cinizmus ugyanakkor arra ösztönöz, hogy felhívjam a figyelmét arra, aki nem tüntetett, nem feltétlenül ért egyet a Fidesz intézkedéseivel. Ugyanígy az a tény, hogy megmozdulások eddig szinte csak a fővárosban voltak, nem jelenti azt, hogy a vidék elégedett a politikájukkal.
Magyarország első emberei rendre úgy nyilatkoznak, hogy 10, sőt, olykor egyenesen 15 millió magyar miniszterelnöke kívánnak lenni. Ideje volna azonban végre tudomásul venni, hogy tényleg nem csupán az a pár száz ember szorul képviseletre, akik a közvetlen környezetükben dörgölőznek hozzájuk. Nem is az a 2-2,5 millió szavazó, akiknek a voksát így, vagy úgy sikerült megnyerniük. De még csak nem is csupán a NER-nek tartoznak felelősséggel. Ennek az országnak éppúgy polgára az alkoholbeteg hajléktalan, mint a Várnegyedben 47 ezer forintért lakást bérlő borász. A fillérekből tengődő rokkantnyugdíjas éppúgy, mint a miniszterelnökhöz benősülő vállalkozó. Amikor igent nyom valaki a 400 túlórára, vajon eszébe jut-e a megalázó fizetéssel rendelkező ápolónő, aki három gyereket nevel egyedül, s a kilakoltatástól retteg? Gondolnak-e egy ilyen döntés alkalmával arra az egyetemistára, aki épp azon hezitál, maradjon-e itthon az ápolásra szoruló szülei közelében, vagy engedve az unszolásuknak, menjen külföldre a diploma megszerzése után, hogy megtalálja a boldogságát. Minden egyes gombnyomáskor 10 millió sors kellene, hogy végig fusson az agyukon, ha tisztességesen végeznék a munkájukat. De nem teszik.

Nézem az arcokat a rendőrsorfallal szemben. A kivezényelt egységeken csapódik le minden indulat. Igazságtalan a helyzet. A képviselőknek kellene ott állniuk, szemben azokkal, akiknek az életét szerencsés esetben az intézkedéseik csak megnehezítik, ám olykor tönkre is teszik. Hallgatom a rendőrség folyamatos tájékoztatását. Hogy a gyűlés területén az embereknek tilos az arcukat eltakarni. Hogy a gyűlés elveszítette békés jellegét. Miféle valóságban él az az ember, aki egy ilyen szöveget papírra vet?

Egyet viszont tudok. Ha az ellenzék ezt a most megmutatkozó haragot és energiát ezúttal sem képes valós alternatívát kínáló politikai cselekvésbe átfordítani, akkor Magyarország végképp az oligarchák kezére jut, s bármi féle felemelkedés igen hosszú időre álom marad csupán.
Képek forrása: index.hu / 444.hu / 888.hu
Címkép: MTI/Balogh Zoltán
Forrás: BloggerBob