Részegségében viszolyogtató önsajnálat váltakozik a hisztérikus kivagyisággal: bármelyik percben nekiállhat pityeregni vagy a mellét verve óbégatni, hogy őneki barátja a rendőrkapitány, és hogy vele nem lehet csak úgy ujjat húzni. Ha már nagyon részeg, a füledhez hajol, és titokzatosan hunyorogva bevallja, hogy van egy nemesi előneve, és a nagymamája még kastélyban született a Felvidéken. Persze ő párttag volt és házmester, mert hát érted, élni kell valahogy: nagy ellensége a rendetlenségnek, a hosszú hajnak, a tiszteletlen fiataloknak és a négerek zenéjének, amely megrontja az unokákat.

Ha rajta múlna, lenne itt olyan rend, hogy ihaj! Fejből tudja A walesi bárdok és a Családi kör első versszakát: ma már nincsenek költők, se írók. Jókai volt az utolsó, maximum Wass Albert. A magyar a legősibb nyelv, csak a Habsburgok direkt erőltették a finnugorelméletet. Buda-Buddha. Pálosok a Pilisben. Nem is férfi, aki nem vallja be, hogy azért néha csak nyakon kell verni az asszonyt. Minden nő kurva. Jézus magyar volt. Még egy kisfröccsöt, Ilonkám.

A második világháború vége óta ez a hájas kisördög a pinceborozókban, téeszraktárakban vegetált: és ha épp tanár volt, vagy orvos, ügyvéd vagy párttitkár, napközben jól vigyázott, hogy igazi énjét leplezze, és csak hazafelé, a Böszörményi úti kocsmában engedte szabadjára a benne élő krampuszt. Volt valami homályos bűntudat benne nappal: ha kiszaladt a száján egy rasszista vicc, egy kósza zsidózás, mindig akadt valaki, aki rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Az újságok, a rádió, a tévé, a filmek és a könyvek lekicsinylően, undorral beszéltek az olyan figurákról, mint ő: mindig ő volt a negatív mellékszereplő, akit a városi entellektüelek leparasztoztak és leproliztak, rasszista tahónak, nácinak neveztek, a gyerekét tetkós, BMW-s panelprolinak csúfolták. Ő volt a lenézett vidéki, a szalonnaszagú atyafi. Az értelmiség a maga beképzelt, emelkedett elveivel nem értette meg, hogy ő az, aki a hátán cipeli a nemzet emlékezetét, az ősök hagyományát, az élet nagy keresztjét, a hűtlen asszonyt, a bankhitelt, a hálátlan világot, amely nem becsüli és nem értékeli az ő kínjait és álmodozását. A fehér ember természetes előjogait elvitatták tőle, a buzikat, a leszbikusokat, az afrikaiakat kellett szeretni, nem őt. Kiröhögték, mert nem tudott angolul, mert nem járt külföldön, kioktatták, ha suksükölt, lekezelően hátba veregették, ha büszkén kihúzta magát, amiért magyarnak született. Őt mindenki utálta, a felesége elvált tőle, mert megtehette, mert erre bátorította a romlott, a természet rendjétől elfordult világ. A képeket, amik tetszettek neki, giccsnek nevezték, a zenéket, amiket hallgatott, vidéki mulatósnak. A világ a torzat, a groteszket, a bonyolultat kedvelte, ezeket is többnyire idegen nyelven, míg ő szépet és egyszerűt akart látni maga körül.

Ezért most bosszút áll. Most neki lett mindenben igaza. A tévéből, a rádióból, az újságból az ő igazsága harsog, az ő félelmeinek ad igazat a politika, és akik eddig nevettek rajta, most gúny és megvetés tárgyai lettek. A rohadt liberálisok, a buzik, a gender szakosok, az absztrakt művészek most aztán megkapják a magukét. Vége a liberális világrendnek, a cinizmusnak, a betegesnek, az aberráltnak, az igazság és a természet rendje szerinti világ következik. Az ő világa.

A kommunizmus és a fasizmus, sátáni tettei közepette, az erő és a szépség angyalának alakjában szeretett mutatkozni; a populizmus tanult annyit a liberalizmustól, hogy ezt nem erőlteti. Ő nem az erőtől duzzadó, öntudatos, hagyományok nyomasztó terhétől megszabadult proletár, aki folyókat fordít meg, acélt önt, eltiporja a burzsoát, egyenlőséget és testvériséget teremt; nem is a szőke, kék szemű árja, aki siegfriedi őserővel söpri el a romlott cinizmus, a rohadt gének és a pénz hatalmát: a populizmus forradalmi ideálja a lúdtalpas, potrohos, elvek nélküli, önző, gyáva, gyűlölködő, hazug, kapzsi és ostoba alak. Pont ez a varázsa: végre egy olyan ideál, amelynek meg lehet felelni.

A liberális világ emberideálja ironikus, toleráns, kíváncsi, szolidáris, nyitott és önreflexív. Ezek az ideálok nehéz terhet rónak az emberre. Nem tud vele mit kezdeni az emberiség fele: talán olykor én magam sem, vagy te sem, kedves olvasó. Azok, akik liberálisnak mondják magukat, mind ilyenek lennének? Messze nem. Ugyan már. A kisördög, feleim, bizony bévül vagyon. Onnan kell kiűzni.

A szerző író

Forrás és kép: HVG