Miben lenne más egy NER utáni világ?

 Elismert kutatókat, tudósokat kértünk fel arra, elemezzék a liberális demokráciák jelenét, az őket ért támadásokat, a bennük rejlő ellentmondásokat és a demokráciák javíthatóságát. Ezúttal Kováts Eszter politológus írását közöljük.

Akik elemzőként azt állítják, hogy Magyarországon nem liberális, hanem valamiféle sajátságos kelet-európai demokrácia alakult ki, azok ugyan kifejezik annak szükségességét, hogy lehessen valamit mondani a NER-ről az ideális liberális demokráciához hasonlításon túl is, de mégiscsak vakok az antidemokratikus folyamatokra. A jogállamiság garanciáinak megnyirbálása, a média feletti kormányzati kontroll, a kutatás szabadságába való beavatkozás, az ellenzéki politikusok megfélemlítésének kísérletei, a félelemkeltésre alapozott propaganda virágzása mind-mind arról tanúskodik, hogy az Orbán-rendszer nem a demokrácia szélesítésén munkálkodik.

A kulturális magyarázatokkal sem vagyunk azonban beljebb, mert azok elfedik azokat a gazdasági-geopolitikai folyamatokat, a Nyugat–Kelet hatalmi relációkat, amelyek a NER támogatottságának alapjai. Csatlakozásunk a rendszerváltás idejére már globalizált neoliberális kapitalizmushoz félperifériás pozícióból történt, ami hozzájárult az egyenlőtlenségek növeléséhez. A centrum országai profitálnak a keleti perifériák függő pozíciójából, miközben tényleges sérelmeket táplál Kelet-Európában a nyugat utánzásának elitpolitikája. Ténylegesen van tehát közönsége annak a követelésnek, hogy úgymond ne a Nyugat ítélje meg, jó tanulók vagyunk-e.

A baloldali politikai filozófiában Chantal Mouffe az egyik képviselője annak, hogy

liberalizmus és demokrácia (szabadság és egyenlőség) között feszültség áll fenn.

Az ő elemzése kimondottan a nyugat-európai országokra vonatkozik, de bizonyos megállapításai nálunk is helytállóak. Amikor Mouffe azt állítja, hogy a liberalizmus és a demokrácia közti törékeny egyensúly eltolódott a liberalizmus irányába, akkor ez alatt a gazdasági neoliberalizmus hegemóniáját érti, továbbá a közösségi kontroll és részvétel visszaszorulását az elitek uralmával szemben, az egyenlőség céljának visszaszorulását a tőke felszabadításával szemben, a politika érzelmi oldalával számot vető politizálás visszaszorulását a technokrata-szakértői kormányzással szemben.

Cas Mudde politológus a 444-nek adott interjúban ugyanezt a problémát fogalmazta meg: „A nem demokratikus liberalizmus azt jelenti, hogy bizonyos, gazdaságilag neoliberális vagy kulturálisan liberális célokat úgy valósítanak meg, hogy valójában nem folyik róluk politikai vita. Névlegesen ugyan demokratikus módon teszik meg ezeket a lépéseket, mert demokratikusan választott politikusok valósítják meg, de nem folyik róla kampányvita. Az elit hoz egy döntést, és onnantól az már jogi, vagy technikai kérdéssé válik.” A neoliberális konszenzus felől nézve minden kritika illegitimnek, szakmaiatlannak, nem demokratikusnak állítható be. Mouffe szerint e mögött a politika téves felfogása áll, tudniillik az, hogy a politika célja a konszenzus és a harmónia volna, amiben a konfliktus csupán anomália. Ezzel szemben a konfliktus a politika lényegéhez tartozik, kiküszöbölhetetlen. Éppen a konfliktus kivonására tett kísérlet termelte ki a keresletet a tabusított kérdések visszapolitizálására. Ez az igény pedig antagonisztikus formában tört felszínre: a jobboldali populista erők adtak ennek nyelvet és azonosulási felületet. 

Magyarországra vonatkoztatva mindezt, a NER nem azzal lép ki a közös szimbolikus térből, hogy meghatároz egy mi és ők közötti szembenállást. A politika sajátossága, hogy nem létezik politikai identitás, egy „mi” csoport a másik, az „ők”, vagyis az ellenfél meghatározása nélkül. Ez nyelvi-keretezési harc is. Viszont egy pluralisztikus demokráciában a konfliktusnak vannak konszenzuális előfeltételei: a politikai közösség tagjaként ismerem el az ellenfelet, nem vitatom a legitim jogát arra, hogy küzdjön a nézeteiért. Csakhogy

a NER-ben a liberalizmus nem ellenfél, hanem ellenség: illegitim, veszélyes, hazaáruló.

A NER kommunikációs gépezete egyszerre állítja, hogy pluralizmus van, és szűkíti be a nyilvánosság tereit. Megfélemlíti az ellenzéki politizálásba bekapcsolódókat, és ideologizálja a megfélemlítést azzal, hogy politikai ellenfeleit ellenségekként tünteti fel. Liberálisnak – vagyis ellenségnek – számít nemcsak a liberális, hanem a jogállamiság iránt elkötelezett vagy a Fidesz bármely intézkedéseit bíráló állampolgár, a NER dúlását ostorozó konzervatív vagy a liberalizmust amúgy bírálattal illető baloldali is.

E baloldaliak egy része csak a gazdasági liberalizmust bírálja, és azt állítja magáról, hogy kulturális kérdésekben liberális. Mások azonban politikai és kulturális kritikát is megfogalmaznak. Kiss Viktor például így írt erről a Mércén: „A neoliberális korszak ideológiai és politikai offenzívája sikeresen kezdte ki az önvédelem és önszerveződés korábbi formáit, a társadalom depolitizálása (fogyasztói demokrácia), individualizálása (verseny és öngondoskodás), atomizálása (egoizmus és individualizmus), spektakularizálása (médiavalóság és amerikanizáció) és posztmodernizálása (identitásközpontúság és a társadalmi-gazdasági szerepek fragmentációja/flexibilitása) után a »radikális« baloldali politika számára (a mozgalmak, a pártpolitika, a képviseleti demokrácia és a kormányzás dimenziójában legalábbis) egész egyszerűen alig maradt hely.”

Amikor a baloldal a liberalizmust ostorozza: ezt bírálja. A globalizált és egyenlőtlen gazdasági rendben gyökerező, de a neoliberális gazdaságpolitikai megoldásokon (privatizáció, dereguláció, alacsony adók, megszorítások stb.) bőven túlmutató eszmerendszert: az értékek és életmódok gazdasági és individualista logika szerinti szervezését, a költség-haszon szemléletet, a közösségek szétzilálódását, a szolidaritás előfeltételeinek erodálódását, az egyéni adaptációs megoldások szabad választásként való ünneplését.

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs

Nem azért fogalmazódik meg azonban ez a baloldali bírálat, mert az így értett liberalizmus nagyobb veszély, mint a NER. Abból a meggyőződésből indul ki a baloldali kritika, hogy ez az eszmeiség nem tudja a NER alternatíváját nyújtani.

A kulturális liberalizmus baloldali kritikájából adódó dilemmákat az emberi jogok kérdésével szeretném megvilágítani. A liberális demokrácia úgymond liberális pillérének egyik alapeleme az individuális alapjogok és a kisebbségek emberi jogainak – emberi mivoltukból fakadó egyenlő méltóságuknak – a tisztelete. Viszont az, hogy a kisebbségek helyzete az emberi jogokon keresztül ragadható-e meg elméletileg, és ezzel hasznos-e érvelni minden esetben retorikailag, amikor például a nők és férfiak egyenlőségét vagy a szerelmek egyenlőségét szeretnénk kivívni, korántsem áll vitán felül.

Samuel Moyn amerikai történész- és jogászprofesszor szerint például az emberi jogi mozgalmak figyelmen kívül hagyják a vagyoni egyenlőtlenségek súlyos igazságtalanságait, és épp emiatt válhattak a neoliberális gazdasági átalakulások erőtlen kísérőjévé. Ezzel nem az emberi jogok ellen érvel, hanem azt állítja, ez az alapvetően individualista megközelítés nem alkalmas a globális egyenlőtlenségek elleni fellépésre. Nancy Fraser amerikai filozófus szerint az 1990-es évekre Nyugat-Európában és Észak-Amerikában az igazságossági követelések célja elsősorban a szexista, homofób, rasszista attitűdök megváltoztatása lett, nem pedig a nők, melegek, a magyar esetben cigányok alsóbbrendűnek tekintését újratermelő struktúrák és intézmények kritikája. Például

nem elégséges a nők jogaira hivatkozó moralizáló felhívások ismétlése („férfiak is pelenkázzanak”, vegyenek részt az otthoni gondoskodó tevékenységekben), a munkaerőpiac(i ösztönzők) és intézményrendszer átalakítására, illetve az ezeket követelő mozgalmakra lenne szükség.

Raymond Geuss brit politikai filozófus egyebek mellett azzal érvel, hogy az emberi jogok amolyan fehér mágiaként működnek. Olyan helyzetekben hivatkozunk arra, hogy valami az „emberi jogunk”, amikor az épp nem érvényesül és nem kikényszeríthető. Hogy ez jogként működjön, ahhoz mindenkinek el kellene hinnie, hogy nekem ez a jogom létezik – ezt ismételgetni vagy moralizáló bunkósbotként használni csupán politikapótlék. Geuss azt is mondja, ha egy vitában azt mondanám, „ez a szükségletem”, „életbevágó érdekem”, ahhoz érvelnem kellene mellette, meggyőzni a másikat. Ha viszont azt mondom, hogy ez és ez az emberi (emberként engem természetesen megillető) jogom, akkor ezzel elvágom a politikai vitát.

Számtalan feminista elemzés szól arról, hogy a különböző emberi jogok(ként definiált követelések) között feszültség áll fent. Példa erre a béranyaság kérdése. Azok a jómódú heteró és meleg párok, akik béranyát akarnak igénybe venni örökbefogadás helyett, a genetikailag saját gyerekre való vágyukat emberi jogként, „gyerekhez való jogként” fogalmazzák meg, ezzel azonban a legkiszolgáltatottabb nők emberi jogai sérülnek. (A béranyaságiparról kiváló riport jelent meg a 168 Órában.)

Nem véletlenül áll a társadalmi igazságosságot célzó aktivizmus homlokterében a követelések emberi jogként való elismertetése. Ezzel megvalósul ugyanis a depolitizálás, a kérdéses ügyeket kiemelik a politika, a konfliktusok, a versengő vita teréből. Így válik tabuvá a különböző követelések társadalmi kontextusa: onnantól, hogy valami „emberi joggá” válik, morálisan vitathatatlan lesz.

Ezért amikor a NER-féle jobboldal „emberi jogi fundamentalizmusról” vizionál, bár tudjuk, hogy ez egy félelemkeltő ellenségkép, kilövési engedély, az ellenfelek politikai célú homogenizálása, mégsem elég ezzel szemben varázsigeszerűen bedobni, hogy aki az emberi jogokat bírálja, az voltaképpen fasiszta. A NER valós és civilizációs szintű ellentmondásokat és anomáliákat ismer fel és aknáz ki, ezekre ad valamiféle magyarázatot és választ. Nem vitás, hogy ezek a félelemkeltésre alapozó és az antidemokratikus intézkedéseket legitimáló válaszok számunkra nem vállalhatóak. Ám az is igaz, hogy

időpocsékolás és kontraproduktív a NER-gépezet csúsztatásait és félelemkeltését reaktívan cáfolgatni.

Ezzel szemben egyszerre kell biztosítanunk, hogy az ellenségekre vadászó közéleti környezetben védelmet nyújtsunk a veszélynek beállított honfitársainknak (legújabban például a melegeknek és leszbikusoknak), egyúttal meg kell alkotni a szabadság terepeit, ahol a NER ellenére ezeket a vitákat lefolytathatjuk, és a 2010 előttinél jobb, nem máshonnan másolt politikai vízión gondolkodhatunk. A saját mini (vagy akár önkormányzati léptékű) projektjeinkben megmutatkozhat, miben lenne más egy NER utáni világ, aminek a létrehozásához szükséges a konfrontációkban edzett vezetői készség, a több realizmus és a több valódi emancipáció.

Október 13. után talán kiszabadulunk egy időre az orbánizmus-antiorbánizmus logikájából, és tér nyílik annak a végiggondolására, milyen víziónk van a NER valós viszonyaival és veszélyeivel számot vető, de a NER megdöntésén túlra is szóló politikáról.

Időnk az van.

Forrás: 168 óra