kedd, április 13, 2021
728x90 EU Imagery

Nagyon könnyű lenne leegyszerűsíteni az egészségügyi szolgálati jogviszony körüli történéseket arra, hogy „Orbán kilóra megvette az orvosokat”, vagy arra, hogy „4000 bátor ember ellent mert mondani az önkénynek”. Nagyon távol áll a valóságtól mindkét értelmezés.

Ebben a történetben nem hősök, akik most otthagyták az állami kórházakat, és nem megalkuvók, akik maradtak. A kormány és az egészségügyi apparátus egyértelmű súlyos hibái mellett sokszor személyes indíttatású egyéni döntések is szerepet játszottak abban, hogy március elsejétől 4000 emberrel kevesebb orvos és ápoló dolgozik az amúgy is munkaerőhiánnyal küszködő állami egészségügyben (az országos kórház-főigazgató szerdán délután azt közölte: a keddi bejelentéssel ellentétben a 110 ezer egészségügyi dolgozónak nem 5, hanem csak 3,7 százaléka nem írta alá az új jogviszonyról szóló szerződést.)

Itt tessék aláírni

Hiába a jelentős béremelés az orvosoknak és a nemes szándék a hálapénz megszüntetésére – amit a kormány oldaláról itt el lehetett rontani, azt elrontottak, mindezt ráadásul a koronavírus harmadik hullámának felívelő szakaszában. Orbán Viktor tavaly ősszel teljesen váratlanul állapodott meg az orvosi kamarával. Hirtelen lett nagyon sok pénz az orvosok évtizedek óta halogatott béremelésére. Aztán beindult a szokásos, csúcssebességre állított parlamenti gőzhenger, ami jó szokása szerint gondolkodás és egyeztetés nélkül szavazott meg egy olyan törvényt, amelyben számos, erősen félreérthető rendelkezés mellett még a bértábla sem az volt, amiről a kormányfő megállapodott a Magyar Orvosi Kamarával.

Aztán rohamléptekben jöttek a végrehajtási rendeletek, az utasítások, fogyott az idő, már csak egy hét volt a szerződések aláírásáig. A papírokat az emberek orra alá tolták, itt tessék aláírni. A kórházakban, rendelőkben vagy a mentőkocsikon dolgozókban, akiknek a Covid miatt így is van elég bajuk, közben mégiscsak kérdések fogalmazódtak meg. A szerződések fontos pontokat nem tartalmaztak, a kórházi vezetők fontos kérdésekre nem tudtak választ adni, csak felfelé mutogattak, hogy hát ez nem tőlünk függ, kérem, tessék erről megkérdezni a nyakunkba ültetett Országos Kórházi Főigazgatóságot, amely most már szinte az összes hazai kórház munkáltatója.

 Mi van, ha egy beteg nem kap ellátást?

Az egészségügyben dolgozók egy részét pedig jogosan háborította fel az, hogy birkának nézik őket, akik kritika nélkül úgyis aláírják az eléjük tolt papírokat. Sokaknál ekkor telt be a pohár, és nemet mondtak. Ha mindez nem így történik, ha átgondolt a változtatás, ha normális a kommunikáció, ha van idő a felkészülésre, ha választ kapnak az emberek a kérdéseikre, akkor az amúgy eddig is körülbelül 10 ezer fős létszámhiánnyal küzdő állami egészségügy most nem veszít el még 4000 embert. Vajon ki vállalja ezért a felelősséget?

Nagyon magas labda ez az ellenzéknek, mert elég lesz egyetlen olyan beteget találni, akit a most távozott orvosok vagy ápolók miatt nem tudtak ellátni az egyik kórházban, vagy ne adj Isten, meghal, és már a Fidesz ellen is fordul saját fegyverének csöve, mert itt lesz egy újabb „mindszenti beteg-ügy” (aki nem emlékezne: a Fidesz a 2007-es egészségügyi reform idején egy beteg vitatott halálával támadta az akkori MSZP–SZDSZ-kormány egészségügyi reformját).

1614789669 temp jhdjni 20210303 720 0 90 cr

Ápolónő egy vidéki kórház koraszülött osztályán 2018 novemberében – Fotó: Balázs Attila / MTI

Annyit tudunk az országos kórház-főigazgatótól, hogy a dolgozók 3,7 százaléka nem írta alá a szerződést, ezek „kisebb városi kórházak” és átcsoportosításokkal megoldhatók a feladatok. Tömegesnek tekinthető a felmondás vagy sem? Nagyon nem mindegy ennek a 4000 embernek az eloszlása. Még ha egy kórházban 1000 dolgozó van, és onnan „csak” 5 orvos és „csak” 15-20 ápoló távozik is, akkor is vagy meg tudják oldani a betegellátást, vagy nem. Ha például éppen a traumatológusok vagy az aneszteziológusok mennek, az bizony úgy megborítja az ügyeleti beosztást, hogy az a kórház egy ideig nem tud súlyos sérülteket vagy betegeket fogadni és operálni.

Kérni és megköszönni

A Facebookon megjelent posztokban érzékelhető volt, hogy nagyon sok érzelmi motívum is szerepet játszott a szerződések elutasításában. Leginkább talán az háborította fel a dolgozókat, ami a magyar államot olyan sok területen jellemzi: dolgozóit, a köz szolgálatában álló, munkájukat hivatástudatból végző alkalmazottait nem becsüli meg eléggé – nemcsak pénzben, de megfelelő elismerésben sem. Több ápoló mondta az elmúlt hónapokban-hetekben, hogy kevés pénzért is szeretik a hivatásukat, a szívüket-lelküket kiteszik a covidos vagy a nem covidos betegekért, fontos nekik a kollegiális közösség, és a mostani kiélezett helyzetben csak két dolog esne jól nekik: ha kérnék és nem utasítanák őket, és ha megköszönnék a munkájukat.

Itt sokszor nem is az állam gesztusai hiányoznak, hiszen a kormányfő vagy politikusok szeretik megköszönni az egészségügyi dolgozók heroikus munkáját, tavaly 500 ezer forintos egyszeri jutalmat is adtak nekik, és minden ellenkező híresztelés ellenére 2016 óta folyamatosan emelik a béreket. Az egészségügyi szakdolgozók legutóbb decemberben kaptak 20 százalékos emelést, és 2022-re egy ápoló átlagosan két és félszeresét fogja keresni annak, mint amennyit 2016 előtt keresett.

Azt viszont nem látjuk sokszor, mi zajlik a kórházak falai között. Milyen atmoszférában kénytelen dolgozni az egészségügyisek. Sokszor nemcsak a kórház falai őrzik a múlt század nyomait, hanem az ott uralkodó hierarchikus rendszer és hangvétel is megmaradt. Mintha a magyar egészségügy nem venne tudomást mindarról, amit az elmúlt harminc-negyven évben már Magyarországon is humánerőforrás-menedzsmentnek neveznek.

Tisztázzuk a következőkben, mik is voltak azok a pontok, amelyek odáig vezettek, hogy a magyar egészségügy 2021 márciusában elveszített 4000 embert.

Miért tiltakoztak ellene, ha emelkedett a fizetésük? Külső szemmel nézve valóban nehéz megérteni, mire volt ez a nagy tiltakozás, amikor az orvosok alapfizetése most valóban akár nettó 200-300 ezer forinttal is emelkedett. Nem nagyon tudunk több évtizedes távlatban ilyen fizetésemelésről a közszférában, amivel ha az osztrák színvonalat nem is, de a román orvosok hasonlóan magasra emelt bérét sikerült elérni. A béremelés azonban most csak az orvosokra vonatkozott, a több tízezer egészségügyi szakdolgozóra nem. Oszd meg és uralkodj, mondták sokan, és az orvosi fizetésemelés különböző erőhatású bérfeszültségeket generált a kórházak falai között orvos és orvos, orvos és ápoló között. Az orvosok szűk kisebbsége, amely havi több százezres vagy milliós hálapénzt tett zsebre, rosszul járt. Az orvostársadalom derékhadának viszont hiába lett magasabb az alapilletménye, ha az ügyeleti, hétvégi munkájukat nem akarták 100 százalékos órabéren elismerni. Vajon a gázszerelő a hétvégén 80 százalékos óradíjért dolgozik? Érthető okokból tiltakoztak a magyar egészségügy frontvonalában dolgozó traumatológusok, sürgősségi orvosok, aneszteziológusok vagy érsebészek is. Ők a 2019-ben maguknak kiharcolt extra bérkiegészítésüket látták veszélyben, amely a folyamatos munkarend és a magas terhelés miatt járt nekik. Ők olyanok, mint a mozdonyvezetők a vasúton: nélkülük nem megy semmi, ezért érdekérvényesítő képességük magas, így a legtöbb helyen meg is kapták a kiemelt díjazásukat. A Szegedi Tudományegyetem klinikáin tartott leghosszabb ideig a harc, és ennek még most sincs vége. Az egyetem is harapófogóban van: egyelőre nincs pénze arra, hogy magasabb ügyeleti díjakat adjon az orvosainak. A zavaros és bizonytalan körülmények, a „májusig majd felülvizsgáljuk a helyzetet”-válaszok ellenére a szegedi orvosok nagy része az ellátásért továbbra is felelősséget vállalva végül feltételesen írta csak alá a szerződését.

Az ápolók és asszisztensek csak a kötöttségeket érezték. Feltehetően a most távozók többsége nem az orvosok, hanem az egészségügyi szakdolgozók közül kerül ki. Ők a szerződés aláírásával inkább csak újabb kötelmeket vettek a vállukra. A baj csak az hogy a szakképzett ápolók legalább olyan fontosak, mint a fent már említett traumatológusok vagy aneszteziológusok – nélkülük nem működik az egészségügy. „Nem leszek rabszolga” – hangoztatták többen a Facebookon. Jegyezzük azért meg, hogy a munkaszerződések döntő többsége a világban bizony kemény kötelezettségeket, kötöttségeket és korlátozásokat is szokott tartalmazni, ebben semmi különös nincsen. Ezek a szerződések általában nem arról szólnak, hogy az embernek pénzt fizessenek a szabadideje hasznos eltöltéséért.

Az már más kérdés, hogy normális helyeken a szerződések kétoldalúak. A munkavállaló és a munkáltató megállapodik a feltételekről, mindezt rendesen beleírják a szerződésbe, és ha ez mindkét fél számára megfelelő, akkor szerződnek. Sok egészségügyi dolgozó ellenben azt tapasztalta, hogy a kórházak vezetői türelmetlenül, akár fenyegetésekbe burkolva tették eléjük a papírt. Húsz-harminc éve keményen dolgozó embereknek azt a vonzó perspektívát tudták kínálni, hogy vagy aláírja a szerződést, vagy mehet, amerre lát, és kedvező feltételekkel vissza se jöhet, ha esetleg később meggondolná magát. Biztos volt olyan is, akit az zavart, hogy mostantól már nem lehet kollektív szerződést kötni, megszűnik a sztrájkjog, és ami még érdekesebb: a törvényben van egy olyan pont, amely szerint a kormány felhatalmazza magát, hogy rendeleti úton bármikor, bármit beletehet a törvénybe vagy kivehet belőle. Nos, ezen a gránitszilárdságú alapon állnak ezek a szerződések. Talán nem véletlenül mondta egy orvos azt a Telexnek, hogy ez egy olyan szerződés, amit ceruzával írtak, és a radír ott van mellette az asztalon.

Nem leszek katona! – mondták a szerződések ellen tiltakozó orvosok és ápolók. A jelentős béremelésért cserébe bizony nekik is be kell állniuk abba a sorba, ahová a tanárokat helyezték. Önállóan gondolkodó, értelmiségi individuumok helyett központból irányított, szükség esetén a munkaerőhiányos területekre áthelyezhető, és ott bevethető állami alkalmazottként, statisztikai számjelekként szeretnék kezelni őket.

Ezért kárhoztatták a sokat vitatott kirendelés intézményét, még ha ez nem is a mostani egészségügyi szolgálati jogviszony terméke: a törvények eddig is lehetővé tették ezt, és a gyakorlatban is éltek vele. A járványban tavaly óta több száz ápoló és orvos dolgozott/dolgozik más kórházakban, más városokban. Vajon a kötelesség- és hivatástudaton kívül mi visz rá arra egy kirendelt nővért, hogy hajnalban autóba üljön, elmenjen a lakhelyétől 50 kilométerre lévő másik kórházba, ott ledolgozzon 12 órát, majd este 7 után ismét autóban üljön, pár órát együtt töltsön a családjával és gyerekeivel otthon, aztán másnap hajnalban kezdje elölről az egészet? Ez nem kitaláció, ez egy konkrét példa még az egészségügyi szolgálati jogviszony előtti időkből.

1614790134 temp fcjldf 20210303 720 0 90 cr

Védőfelszerelést viselő orvos egy budapesti kórház koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított intenzív osztályán 2020. december 11-én. – Fotó: Balogh Zoltán / MTI

A kirendelés szabályait azonban mostanra finomították, egy évben csak 44 nap lehet, plusz pénzt is kaphat érte az ember, és családosokat, szakvizsga előtt állókat, gyermeküket egyedül nevelőket, egészségügyi problémákkal küszködőket nem lehet kirendelni. De azért feltesszük a kérdést: ön mennyire bízna meg mindebben, ha közben a kormányrendeltnél magasabb rendű jogszabályban, azaz a törvényben továbbra is ott szerepelne az a mondat, hogy a kirendelés időtartama 1+1 év is lehet? Aki most aláírta a szerződést és kirendelhető, az a jövőben nagyobb eséllyel számíthat ilyenre, főleg azután, hogy mostanra már egy kézbe került szinte az összes kórház, és a közös munkáltató (OKFŐ) könnyebben helyezheti az ország különböző pontjaira kisegíteni az orvosokat és ápolókat. Kezdheti akár rögtön azzal, hogy pótolni kell valahogy a 4000 kieső embert az egyes kórházakban. Az egyik oldalról nevezhetjük ezt rendkívül racionális megoldásnak, másfelől viszont érthető, hogy az emberek egy része ebben nem kívánt részt venni.

Felmondási moratórium volt az egészségügyben, most lehetett váltani. Voltak, akik már régebb óta ott akarták hagyni a kórházat, vagy azért mert kiégtek, vagy azért mert nem jöttek ki a főnökükkel, vagy azért, mert jobb munkalehetőség kínálkozott, de a járványhelyzetben nem tudtak lépni. Az új jogviszonyra valló áttérés kiváló lehetőség volt, hogy a moratórium idején ezt a személyes döntésüket meghozzák.

És itt van még egy szempont, ami sokakat visszatarthatott a szerződések aláírásától: a másodállások engedélyhez kötése. Pedig a törvényhez kiadott végrehajtási rendelet alapján mostanra annyira letisztult a kép, hogy az orvosok vagy szakképzett ápolók magánklinikákon, magánpraxisokban végzett munkáját, vagy másik állami kórházban vállalt, pluszban fizetős ügyeleteit nem fogják megtiltani. Utóbbiakat már csak azért sem, mert ezek nélkül konkrétan összeomlana a hazai egészségügyi és ügyeleti ellátás. A tiltás igazából csak a hálapénz kiiktatását célozza azzal, hogy ugyanaz az orvos nem kezelheti ugyanazt a beteget magán- és állami kórházban. Érthető, hogy sokakat az zavar, hogy több ezer ember másodállásáról a kórházigazgatók felterjesztésére egy távoli központban fog majd dönteni az országos kórház-főigazgató. Amúgy a másodállások engedélyhez kötésének is van racionális alapja: az államnak így legalább lesz végre valamilyen összképe az egészségügy valós munkaerőpiaci helyzetéről. Megtudhatja például azt, hogy a szükségesnél jóval kevesebb szakorvos és szakképzett ápoló hogyan képes máig működtetni a hazai egészségügyi intézményrendszert.

Borító: Műtét előtti megbeszélés egy vidéki kórház egynapos sebészeti osztályon 2017 októberében – Fotó: Ujvári Sándor / MTI

Forrás: Telex

 

Figyelem! A cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a RoTaPress.us nézeteit tükrözik. A szerkesztőség mindössze a hírek publikációjával foglalkozik, a kommenteket nem tudja befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek!

Kövess bennünket a Facebookon!
load more hold SHIFT key to load all load all