Afféle élményvadásznak tartom magam. Imádom a meglepetéseket, az ismeretlent, a váratlan fordulatokat, egyáltalán, szinte mindent, ami új.

Teszek is érte, amennyit tudok. Igyekszem elébe menni a dolgoknak. Talán nevezhetnénk ezt irányított tapasztalatszerzésnek. Szóval hajt a kíváncsiság árkon-bokron, országokon és kontinenseken keresztül. A fura csavar ebben az egészben mégis az, hogy próbálom én magam az általam elképzelt, vágyott történések felé terelni a folyamatokat. Márpedig logikusan ez mintha épp arról árulkodna, hogy nem is annyira szeretem a meglepetéseket, az ismeretlent, a váratlan fordulatokat.

Attól tartok, logokai csapdába estem. Azt sem tudom, róka fogta csuka, vagy csuka fogta róka vált-e belőlem. Pedig csak annyit szerettem volna elmesélni, hogy jobban szeretem azokat a tapasztalatokat, amelyek megszerzéséhez van némi közöm. Elmenni Bécsbe, s rácsodálkozni a Klimt-festmények ragyogására. Hagyni, hogy lenyűgözzön a romos állapotában is monumentális Notre Dame. Megtapasztalni a perzselő hőséget Egyiptomban. Megízlelni a mézédes perzsa csemegéket. Rácsodálkozni a világra valahogy úgy, ahogy Babits tette a Messze… messze… című versben. „… Olaszhon. Göndör fellegek. / Sötét ég lanyhul fülleteg. / Szökőkut víze fölbuzog. / Tört márvány, fáradt mirtuszok. …”

Sajnos azonban az élményvadász irányított tapasztalatszerzésébe rendre beütnek olyan váratlan tapasztalások is, amelyeket a háta közepére sem kíván az ember. Öngyilkos merénylő robbant a bagdadi piacon. Robbantássorozat Sarm-es-sejkben. A terrorizmushoz soha nem lehet hozzáedződni. Persze máshoz sem. Orosz-kínai-iráni közös hadgyakorlat. Ki vágyakozik ilyen meglepetésre? Az is biztos persze, hogy én ezt a mostani, csirkefarhátas, Schadl-os, nemzeti oligarchás rezsimet sem akartam megtapasztalni soha. Elfeledni annál inkább szeretném. Vannak tehát cseppet sem kívánt, meglepő, durva fordulatok. Ott lenni, benne állni ezek kereszttüzében nem épp felemelő élmény.

És aztán ott vannak a legszemélyesebb tapasztalatok. Amikor hónapokon keresztül csak hallasz, olvasol valamiről, kialakítod az ilyen-olyan álláspontodat, eldöntöd, hogy kit tekintesz hitelesnek a dolog megítélésében és igen, ha már hitelesnek tartod, hát hallgatsz is rá. Azaz megteszed, amit tanácsol, mert úgy véled, megtenned a saját és a közösség egészének is érdeke. Mi több, megteszed háromszor is. Pedig utálod a tűt. Azt meg végképp, ahogy átpolitizálják ezt az egészet. Ideológiai maszlaggal borítják le. Mások emberkísérletet kiáltanak, ám ha nem volna mivel reményt fecskendezni az emberekbe, akkor nyilván az volna a gond.

Oké, megtettél mindent, nyugodt vagy, hogy téged baj nem érhet. Aztán landol veled a gép, hazaérsz. S egy hét lazítás után váratlanul bekopog az ajtódon. Estére köhögsz, fulladsz, fájnak az ízületeid, izzadsz, hogy egyéb emésztési problémákról ne is essék szó. Félsz tőle, mint a tűztől, de nincs mit tenni. Tesztelsz. Persze pozitív. Igen, három oltás után is. Újabb teszt. Az is az. Pozitív. Karantén. A felgyűlt munkáid elhalasztva. Ebben az állapotban gondolkodni, mérlegelni, döntést hozni képtelenség. S persze átfut az agyadon minden. A kórházak, a covidosztályok állapota, a kimerült személyzet és a lélegeztetőgépek. Meg amire gondolni sem akarsz. A halottak.

Nem keresel felelőst. Tűnődsz, talán hiba volt ez az egy hét. De aztán a királyi tévén meglátod a zsúfolt lelátókat. Húszezer ember bezsúfolva egy fedett stadionba. Egy másik csatornán a kézilabda EB külföldi küldöttségeinek felháborodásával szembesülsz. Állítólag buborékot ígértek a csapatoknak. Valamit nagyon nem jól csinálunk. Nemcsak az EB-n. Azon tűnődsz, itthon miért nem működik a kormány érvelése. Pedig mást se hallasz, csak azt, hogy oltakozni kell. 12 év kormányzás után miért nem hallgatnak a góréra? A válasz sajnos elég pontosan tudható. Ő maga kérte, hát már nem igazán érdekel senkit, amit mond. Neked meg marad a szorongás és a remény, hogy három oltás után csak megúszod enyhe tünetekkel.

Képek forrása: egyszervolt.hu / index.hu / koronavirus.gov.hu / szabadeuropa.hu

Forrás: BloggerBob