Horváth Gábor: Mintaállamok

A szovjet alapvicc szerint a jereváni rádiótól megkérdezik, fel lehet-e építeni a kommunizmust Svájcban. A válasz az, hogy fel lehet, de kár lenne.

Most is akad, aki hasonlóan tragikomikus projektben gondolkodik. Donald Trump hétvégi kampánybeszédében Vlagyimir Putyintól kölcsönzött idézettel támadta „a demokráciát veszélyeztető” Joe Bident, ellenben „nagyon kedves embernek” nevezte a tömeg- és testvérgyilkos Kim Dzsongunt. Az őt rendszeresen dicsérő Orbán Viktort se hagyta ki: „a nagyra tartott magyar miniszterelnök azt mondta, hogy Trump az az ember, aki meg tudja menteni a nyugati világot”.

Ha így is lenne, nem mindegy, hogy mitől. Hagyjuk is az ellentmondást, hogy ha Biden éjjel-nappal a demokráciát veszélyezteti, akkor mégis mivel telik a phenjani kedves vezető vagy a moszkvai cárpótlék napja. Annyi távolról is látszik, hogy nem a koreaiak meg az oroszok jólétének fokozásával. Mi, akik közelről nézzük, mit művel Orbán Magyarországgal, azt látjuk, hogy az Európai Unió második legszegényebb, legkevesebbet fogyasztó nemzetévé tett minket. Itt a legmagasabb a fogyasztási adó, de siralmasak a bérek és a nyugdíjak, haláltusáját vívja az állami egészségügy, düledezik a közoktatás.

Megfigyelhető, hogy a világban a jólét és a boldogság általában egyenes arányban áll a demokrácia erejével. A politikai váltógazdaság ugyanis rászorítja a vezetőket, hogy igyekezzenek elnyerni a választópolgárok jóindulatát, keressék, hogyan tehetnék őket elégedetté. Ellenben ahol sehogy vagy csak a szisztematikus csalásról ismert a választás, ott a hatalom minden áron való megtartására megy el a pénz és az energia. A lakosságra nem jut. Elvégre nem mindegy?

Ha Trump olyasmit szeretne Amerikából csinálni, mint Észak-Korea, Oroszország vagy Magyarország, akkor csak azt mondhatjuk, mint a jereváni rádió: kár lenne.

Borítókép forrása: szabadeuropa.hu

Forrás: Népszava