A rémhírek igazak. A magyar egészségügy agóniája végstádiumához közelít. Maga a rendszer beteg. Úgy tűnik, ebben a formájában menthetetlenül.

Szedálva, kivéreztetve, apátiába süllyedve, katatón állapotban próbálja túlélni megszámlált napjait. 

Afféle – Szijjártó külgazdasági és külügyminiszter úr meglehetősen ostobán London egyes városrészeire használt kifejezését segítségül hívva – no-go zóna.

Az a legjobb, ha a beteg távol tartja magát tőle. Persze csak akkor, ha teheti. A betegségben azonban éppen az a szörnyű, ha elkap, nem teheted meg, hogy távol tartod tőle magad.

A hazai egészségügy mérhetetlen emberi energia, erőfeszítés, áldozatkészség, elkötelezettség és önfeláldozás lélegeztető gépén vegetál, úgy, ahogy. Úgy van elszúrva, ahogy van, s ha orvosok, műtősök, ápolónők, takarítók, szakácsok, karbantartók és ki tudja, még ki mindenki nem kísérelnék meg napról napra talpra állítani, már réges-régen összeomlott volna. Ha ránézel, sírni támad kedved és nem érted, hogy működhet egyáltalán. A jó szándék, a segítőkészség mégis képes oázisokat varázsolni ebbe a sivatagba.

Az egyik ilyen hely Salgótarján. Egy komolyabb terápia után legyengülve keresed a helyed a kórtermek között. Immunerősítés. Amilyen szépen ringatják ezt a szót a lágy m-mek és az n, annyira nincs kedved az egészhez. Majd’ egy héten keresztül csepeg beléd az infúzió. Fáradt tekintetek minden irányból, mintha a napi robotjukat végzőknek kellene restelkedniük azért, mert a dolgok úgy működnek, vagy épp nem működnek, ahogy. Mégis, szinte nem tudsz olyat kérni, amit e fáradt tekintetek ne teljesítenének készségesen, erőn felül.

Nem rajtuk múlik, hogy a műanyag edényekben felszolgált, a napi normából kihozható étel semmiféle vágyódást nem ébreszt benned. Unottan tolod a tál egyik széléről a másikra a főző létől jócskán átázott burgonyát, s közben fél szemeddel azt lesed, mikor nyitja rád az ajtót egy ismerős arc, szemében a bátorító ragyogással: nyugi, hoztam egy kis hazait. De ez nem az a nap. Fürge kezek szedik össze az edényeket, s egy hang némi rosszallással meg is jegyzi: Robika, ma alig evett valamit. Hát igen. Egy pillanatra mintha megcsapná orrodat annak a közepesre sütött steaknek az illata, amelynek tetejéről oly lágyan olvadt le a fűszervaj a múlt héten egy nyugat-dunántúli éttermében, ám az illúzió rögvest elillan, amikor figyelmeztetnek, várnak rád a II. emeleten, a reumatológián.

A magaddal hozott két telefon közül fogod az egyiket, azt, amelyiken gyakrabban szoktak keresni. Nélküle végképp elesettnek éreznéd magad. Pár perces vizsgálat, aztán újra a kórterem. Azonnal látod, hogy valami nincs rendben az éjjeliszekrény körül, a fiók kihúzva, és kifosztva... A másik telefon. Némi keresgélés. Hát persze, a készpénz is. Egyszerűen nem akarod elhinni, hogy ez egy kórházban, kiszolgáltatott helyzetben megeshet veled. Hogy van olyan gazember, aki azt lesi, mikor mész vizsgálatra, aztán ha elhagyod a szobát, lecsap az értékeidre.

A hír a főorvosig fut. Késlekedés nélkül érkezik. Őt is felháborítják a történtek. A rendőrség alig pár perc alatt megérkezik a tök reménytelennek tetsző esethez. Ők is fel vannak háborodva, de rendkívül készségesek, segítőkészek. Kicsit tanácstalanul hívjuk az ellopott készülék számát, s láss csodát, a tolvaj véletlenül, a tudta nélkül felveszi a telefont és a kamerás funkcióval pár fotó is készíthető az elkövetőről. A 21. század technikája rögzíti a besurranó tolvaj meglepődött, ostoba arcát. Gyors és határozott intézkedés, és az ellopott készülék újra visszakerül a kezembe. Hála a salgótarjáni bűnügyi nyomozók áldozatos munkájának! Még a kórházba is visszahozták nekem! A megtépázott rendőri bizalom, újra maximális! Le a kalappal előttük!

Nógrád megye, Salgótarján, 2016. szeptember. Itt sok minden hiányzik, ami a klasszikus értelemben vett jóléthez kell. De emberségből, rátermettségből, segítőkészségből akad bőven. Ha politikus uraink fele akkora odaadással és tisztességgel végeznék a dolgukat, mint az itt megismert orvosok, kórházi dolgozók és rendőrök, akkor a világ civilizált részéből szemlélve miniszterelnököstől, külügyminiszterestől, plakátostól és gyűlöletkampányostól Magyarország talán nem tűnne egyre inkább no-go zónának.