Regős Róbert

Március 15-ét kölyök korában még várta az ember. Jó volt a hangulata, ha sütött a nap, ha a szürke felhők közül eső szemerkélt, akkor is, de még az sem zavart senkit, ha a nagy csinnadratta közben le-lecsapott egy futó hózápor.

Mert élet, bátorság és fiatalos lendület volt ebben az ünnepben. Felnőtt fejjel azonban inkább feszengünk ezen a napon. Van valami kínos abban, ahogy szembesülünk vele. Mivé silányulnak időtállónak hitt eszményeink?

Valljuk be, mi magyarok nem igazán tudunk ünnepelni. Komolykodásba, szirupos pátoszba, magyarkodásba fullasztjuk mindazon történelmi események emlékét, amelyek pedig valóban méltóvá tesznek bennünket arra, hogy számoljon velünk a világnak az a fele, ahová mindig is tartozni szerettünk volna. Az összeborulós össznépi piknik valahogy mindig elmarad.

Sziruppal jól nyakon öntöttek bennünket az idén is. Megkaptuk, mintha magunk követelnénk, hogy egy másik évezredbe révüljünk vissza évről-évre. Az egésznek volt valami salétrom szagú, penetráns retorikája. Orbán beszédével kapcsolatban többen Gömbös Gyulát emlegetik. Joggal. Az egykor Mussolinival kokettáló fajvédő kacagányos darutollas politikai eklektikája ezúttal Orbán megszólalásának semmitmondó, hangzatos frázisaiban köszönt vissza. Volt itt minden: vérvonal, főnixpillanat, ősi tudás, ösztönvilág, csillagvillanás. S persze végeérhetetlen védharcok. Az ember azt sem tudja, hová csöppent. Tébolyda? Kabaré? Sámánsátor? A révült tömeg meg éljenez és Viktoroz. És látványosan nem érti, hogy mitől végtelenül ízléstelen ez az egész, épp március 15-én. Pont annak mond ellent ez az avíttas és anakronisztikus lelkesedés, amit ünneplünk.

Amikor mi, magyarok emelt fővel nézhettünk a világ szemébe, mindig keletről érkeztek azok, akik lábbal taposták rövid időre kivívott szabadságunkat. Ettől persze évtizedek, évszázadok múltán jöhetnének még jó dolgok onnan is, hisz változik a világ. De nem jönnek. A bennünket egykor megnyomorító erők, ma más népek szabadságán gázolnak keresztül. Hogy lehet ennyire bárdolatlanul semmibe venni István királyunk, Corvin Mátyás, 1848 és 1956 nyugatos elköteleződését? Hogy lehet ma ennyire süketnek lenni Batsányi szavaira: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Hogy lehet mind a mai napig ennyire meg nem érteni Ady megrendíthetetlen magyarság hitét, amikor Párizsban lel rá szeretett Bakonyára?

Gyerekek nyomtatják az egykori sajtógépen a 12 pontot. Tudják ki volt Landerer és Heckenast. Megtanulják felvinni a festéket, egy kar segítségével a szöveget papírra nyomtatni. Érdekes, izgalmas, szép feladat. Olvassák is, ha megkérik őket: „Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Közben Magyarország miniszterelnöke harcról és egyet nem értésről szónokol. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését. Közben valami mérhetetlen cinizmus jegyében épp ezen a napon veszi kezdetét a Nemzeti Hírtévé adásfolyama, folyamatos hanghibákkal, percnyi feketékkel, s még a köztársasági elnök nevét sem képesek rendesen leírni. De nem is ez a baj, ezek gyerekbetegségek. Majd kinövi magát. Ám lesz-e, lehet-e belőle szabad média? Értik-e ezek a gyerekek, hogy a felelős minisztérium követelése a számon kérhetőséget kéri számon, miközben ma Magyarországon azok vizsgálják ki saját működésüket, legyen szó Legfelsőbb Bíróságról(Kúriáról), vagy épp a NAV-ról, akiket számon kérnek? Ki fogja elmagyarázni ezeknek a gyerekeknek a szabadság, az egyenlőség, a testvériség fogalmát? A KLIK által a toborzással kapcsolatos nyilatkozatról letiltott pedagógusok?

Még nem értjük március 15-ét. Talán nem is vagyunk méltóak hozzá. Olyan mondatok tennének azzá bennünket, mint amit Gyurcsány mondott a Pilvax előtt, elismerve Orbánnak a rendszerváltást megelőző bátorságát. Meg az, ha az orbáni retorika révületéből felocsúdva kockás plédeket terítenénk a parkok pázsitjára, piknikkosárból elővett szendvicseket majszolva. Jót röhögnénk azon, hogy a pléd szemközti sarkán ülő barátunk miket gondol a világról, aztán koccintanánk egymással, s együtt fürösztenénk arcunkat a délutáni nap sugaraiban.