Világ
Amikor végre Európában vagy, alig várod, hogy visszakerülj ide
- Részletek
- Kategória: Világ
Libanon esetében érthető, hogy nem tud mit kezdeni 2 millió menekülttel, miközben lakosainak száma alig 4 millió.
Nem éppen gazdag ország, túl van pár háborún és polgárháborún, és ráadásul saját polgárai alapvető szükségleteit sem tudja maradéktalanul ellátni. De amikor megpillantottam a menekülttábort, amit csirkeólakból alakítottak ki, nyilvánvalóvá vált: brutális eredménye lesz ennek a politikának. A tábor elsőre egymásra épült fészerek hosszú sorának tűnt. Minden egyes ajtó mögött egyetlen szűk, betonpadlós szoba nyílt. „Ezek csirkeólak voltak, de a tulajdonos átalakította táborrá” – szegődött mellém egy hosszú lebernyeget viselő férfi, aki később táborvezetőként mutatkozott be. „Havi 120 dollárt (30 ezer forint) kell fizetnünk egy szobáért, de ebben az áram is benne van” – mondta, én pedig gyors gazdasági következtetést tettem: egy kutrica csirke tehát kevesebb pénzt termel egy családnyi menekültnél. A száz méter hosszú épületek mellett sétálva egyetlen szobában sem láttunk embert. „Nagyon meleg van benn – mutatott a palatetőre a táborvezető. – Csak estére megyünk be.” A tábor egyetlen megnyugtató eleme a szemetes csatorna túloldalán az a konténerből álló telep volt, ahol iskolát üzemeltet három civil szervezet. A konténeriskola már távolról furcsa látványt nyújtott: udvara ugyanis a nyári szünet ellenére is tele volt gyerekkel.
Iskolába járnak, pedig szünet van
Menekülttábornak nevezett gettó
Többnapos utazás után már azt hittem, hogy a libanoni menekültlét minden oldalát megismertem. Ekkor érkeztem meg a fővárosba, és a feje tetejére állt a kép. Pedig Bejrút nem a nyomortelepeiről ismert, és bár a város már nem olyan fényes, mint a háborúk előtt, nem az utcán kószáló menekültek határozzák meg a városképet. Hamarosan kiderült az is, hogy miért. „Azért lakunk a palesztin negyedben, mert ide nem jön be a rendőrség, senki nem kéri a papírjainkat” – magyarázta a szűk sikátorban a középkorú szír férfi. Satilában voltunk, Bejrút azon gettójában, amely az 1982-es mészárlásról lett hírhedt. A negyed a Libanonban működő tizenkét palesztin menekülttábor egyike. De közelebb járunk az igazsághoz, ha törvényen kívüli területekként emlegetjük ezeket a városrészeket.
A libanoni kormány még a negyvenes évek végén hozott létre táborokat az Izrael megalakulása miatt hozzájuk menekülő palesztinoknak. Az ideiglenes táborok betonépületekből álló, sűrű gettókká alakultak, ahogy a palesztinok évtizedek múltán sem tudtak hazatérni. Míg a szomszédos Szíria a háború előtt szinte állampolgári jogokat adott a palesztinoknak, Libanon hetven év után sem tett sokat integrálásukért. Olyannyira nem, hogy az általuk lakott területeken a közigazgatást, infrastruktúrát is kiengedte a kezei közül. Oldják meg maguk közt. Valószínűleg nem ilyen megoldásra számítottak. Ha a táboron kívül elkapnak, börtönbe kerülök – mondta csüggedten egy Szíriából menekült, de palesztin férfi. „Lejárt a tartózkodási engedélyem, és nem volt pénzem befizetni a 200 dolláros díjat ” – indokolta meg, hogy miért kell a nyomornegyedben élnie. A 2015-ben hozott intézkedés, amely a legtöbb menekültet megfosztotta a tartózkodási engedélyétől, annyit ért el, hogy a menekültek visszahúzódtak ezekbe a törvényen kívüli zónákba.
„Ha dolgozni indulok, csak gyalog megyek ki az utcára, mert úgy könnyebb elvegyülni. Ha orvoshoz kell mennem Satilán kívülre, akkor is sétálok, mert a katonák inkább az autósokat, motorosokat ellenőrzik” – vázolta a viszonyokat a pecsétes atlétás, borostás palesztin. Történetét olyan szikáran adta elő, mintha mindenkinek egyértelmű lenne, hogy egy ország fővárosában az egyik kerületet géppuskafészkekkel erősített katonai ellenőrző pontokon keresztül lehet csak elhagyni. A menekültek jogfosztottsága apokaliptikus viszonyokat hozott létre Bejrút két ilyen zónájában, Satilában és a szomszédos Burzs al-Barazsnéban. Az 1 négyzetkilométeres területeken 40-40 ezer palesztin élt, akik mellé öt év alatt beköltözött még ugyanennyi szír. A lakók befelé építkezve emeltek új házakat, az utcák sikátorok szövevényévé váltak, a sarkon pedig úgy álldogáltak a gépfegyveres, pisztolyos tinik, mintha egy túlkarikírozott brazil gettódrámában járnánk. A negyedről videót is forgattunk, nézze meg, mert forróbb hely, mint ahogy elképzeli.
Fegyverek közt
A beszélgetést amúgy is félbeszakította két határozott fellépésű férfi, akik farmerjukkal és divatos pólójukkal elütöttek a környezettől. Hozzám nem is szóltak, a tolmácsomat vonták kérdőre, miközben a mobiljukon egy rólunk készült fotót mutogattak. „Mennünk kell – dadogta a tolmácsom –, ők a helyi szervezet tagjai, és valaki jelentette nekik, hogy az utcáikon járkálunk.” A gettókat irányító bűnözésről már beszéltek nekünk korábban. „Nehéz az élet itt. Palesztin és szír csoportok osztották fel az utcákat. Harcolnak egymással, mindenkinek fegyvere van. Ha nincs dolgom, nem is megyek ki az utcára” – mondta egy Szíriában röntgenesként dolgozó, itt munkanélküli férfi. Szavait csak megerősítette, amikor egy fiatalos diszkóruházatot, de Kalasnyikovot viselő tinédzser kísért minket az illetékes banda főhadiszállására. Nem elraboltak, és nem is csatlakozni akartam, hanem engedélyt szerettem volna kérni a munkámhoz.
A zord indítás után a hangulat másodpercek alatt fordult kedélyesbe. A banda kisfőnöke kávéval kínált, majd elmesélte, hogyan próbált menekültként Európába szökni. „A csónakunk majdnem elsüllyedt, csak Ciprusig jutottunk” – kezdte másfél hónapos kalandja történetét. A befejezés azonban nem volt szokványos: „Az emberek mennyországként tekintenek Európára, de amikor ott vagy, akkor alig várod, hogy visszakerülj ide. A táborban egy almáért is sorban kell állnod, és aztán hálásnak kell lenned” – összegezte egy hónapos tábori élményeit, amely után Törökországon keresztül visszaszökött Libanonba. Akik elmenekültek, csak a jót mondják Európáról, mert félnek a szégyentől. „Libanon rosszul bánik velünk, de még mindig jobban, mint Európa” – fejezte be történetét, miközben én nem tudtam levenni a szemem a háta mögött nyíló szobáról. Puskák, gépfegyverek, rakétavetők sora állt a falnak támasztva a félhomályban. Tolmácsom kifelé menet megjegyezte, hogy a banda fegyverkereskedelemből él.
Happy end, de tényleg
Libanonban annyira nyomasztó menekültnek lenni, hogy utam egyetlen pozitív történetével búcsúzom az olvasótól. Tamerrel és családjával nem véletlenül futottam összes. A Salam Norway nevű civil szervezet egyik önkéntese kísért el egy Bekaa-völgyi falu szélére. Egy pillanatra meg kellett állnom, hogy rájöjjek, mi a szokatlan a poros út mellett álló sátrakban. Bár a fehér műanyaglapok, a tetőt leszorító autógumik a többi menekülttábort idézték, a falakra felfuttatott kúszónövények és a virágoskert sokat oldott a nyomornegyedes hangulatból.
A meseszerű történet következő fejezete az volt, amikor a pár civil szervezeteknél pályázott, földet vett, és Tamer vezetése alatt beindította ezt a biogazdálkodást. „Ide tudtam hozni a családomat, és a bátyámat, és már mindnyájan együtt dolgozunk. Sokat szenvedtem, hogy ez így legyen, de azt is tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. A legtöbb szírnek semmi lehetősége nincs, hogy dolgozzon” – mondta, miközben fél szemmel a növényeket vizsgálta. „Hogy miből élünk? Eladjuk a terményt, meg a magokat is, mert ezek biomagok. Vannak a méhek, és a szervezettől kapok támogatást. Meg tanítok – csillant fel a szeme. – Régebben sokszor beszóltak nekem. Lenéztek, nem dolgozhattam. Most pedig én tanítom a libanoniakat biogazdálkodásra.” „Nem akarok menekült lenni, nem akarok koldulni. Szeretném megtanítani a többi szírnek is, hogyan lehet a földből megélni. Az uborkát mutattam? Vigyél belőle, az is finom.”
Forrás: Index