Világ

Regős Róbert: Köznevelés és/vagy Közbigyó

A Nemzeti Alaptanterv módosítását követő hullámverést után a digitális átállás és a távolléti oktatás ismét a hazai köznevelés problémáira irányította a figyelmet.

Annyit ütjük-vágjuk oktatásügyünket, hogy szinte érhetetlen, miért nem képes mégsem megindulni előre. Kezdeményezésekből pedig van bőven. A héten én is belefutottam egybe, a Közbigyó projektbe.

Az persze tudható, hogy egy ilyen hatalmas rendszernek óriási a tehetetlensége. Kipróbáltunk belőle decentralizáltat, most éppen centralizáltat, s úgy tűnik, nálunk egyik sem működik. Bevezettünk ezernyi reformot, s nem változott semmi. Érthető is, miért nem. Tulajdonképpen egyiket sem vittük végig.

kozbigyo

Türelmetlenek vagyunk. Nagyon akarjuk a változást, mert érezzük a szükségességét. Ám az oktatásban 12-17 évnél rövidebb időn belül nem lehet érzékelhető eredményt remélni. Mire egy 6 év körüli kisiskolás megjelenik a munka világában, s kiderül, mire teszi alkalmassá mindaz, amit a fejébe tömtek, ennyi idő telik el. Nem lehet azt mondani, hogy a köznevelés utolsó két évében majd elsajátít a gyerek egy új szemléletmódot, s az megváltoztatja a kimenetet. Az ilyet bizony 6 éves korban kell elkezdeni, s következetesen végig vinni. Adminisztratív úton ez még csak-csak megoldható volna. De kellene hozzá több olyan kormány, amely hajlandó az elődje által elkezdett koncepciót magáévá tenni, s megvalósítani. Ez pedig Magyarországon szinte elképzelhetetlen.

Ráadásul ez még csak a váza az egésznek. Ami igazán lényeges, az a kőzetekbe dermedt fosszíliákhoz hasonló szemléletmódokban rejlik. A mi oktatásunk a mai napig a 19. századi eszményekhez igazodva, tudományterületeket tanít. Matematikát, fizikát, kémiát, nyelvet, irodalmat, történelmet stb. Elég megnézni a Magyar Tudományos Akadémia tudományos osztályainak sorát, s összevetni egy 7. osztályos tanuló órarendjével. Kísérteties a hasonlóság. Gyakorlatilag egy akadémiai struktúra szerint tanítjuk a gyerekeinket, aminek azonban semmi köze ahhoz a valósághoz, amely az iskola falain kívül várja őket.

kreta
A bűvös szókapcsolattal a munka világának nevezett régióban folytatott tevékenységek soha nem igazodnak tudományterületekhez. Ezek a tevékenységek minden esetben gyakorlat-, és soha nem elmélet-orientáltak. Köznevelésünk kudarcának egyik leglényegesebb oka, hogy fényévnyi távolság választja el a gyakorlattól. Ilyenkor aztán jönnek a vádaskodások. Hogy már ekkor, meg akkor megmondta ez, meg az. És tényleg megmondták. William Kilpatrick 1919-ben tette közzé a The project method című pedagógiai munkáját. A módszerhez az elveket mesterétől, John Dewey-tól vette. Dewey – milyen természetes és egyszerű – a személyes tapasztalatot, a tanulók érdeklődését, valamint a tanulási folyamatok alakításában való aktív közreműködésüket tartotta kiemelkedő jelentőségűnek.

Kettejük nyomában az előző évszázad elején megszületik az úgynevezett projektpedagógia, amely az együttműködésre, a belső indíttatásra, a gyakorlati jellegre és valamilyen produktum létrehozására épül. Hol vagyunk mindettől 2019-ben? Nálunk korosodó, sámánarcú álszakemberek vitatkoznak arról, mi kerüljön bele a Nemzeti Alaptantervbe, s mi maradjon ki belőle, ahelyett, hogy elfelednék végre ezt az irdatlan és jórészt tök felesleges ismerettömeget úgy, ahogy van. Ők mondják meg szakállukat simogatva, milyen kompetenciáknak kell megfelelni a 21. században, holott legtöbbjüknek fogalma sincs ezekről a kompetenciákról. Ők – tisztelet a kevés kivételnek – egyedül az őket kinevezők elvárásainak akarnak megfelelni, s nem a gondjaikra bízott generációk jövője által megkövetelt igényeknek.

folymat abra
A valódi szakemberekre nem hallgat senki. Ahogy azokra sem, akiknek a tanítás során a gyakorlatba kellene átültetniük a hajuknál fogva előrángatott koncepciókat, értékrendeket. Velük azonban – hazudjon a politika bármit is – nem áll szóba senki. Három út marad a számukra. Vagy elhagyják a pályát, vagy megkeseredetten folytatják, s meggyőződés nélkül, kiüresedve tanítják, amit kell, vagy a rendszer keretei között megpróbálnak erejüket megfeszítve valami mást is nyújtani.

Nem vagyok pedagógus. Dewey-ról, Kilpatrick-ról egy pedagógiai kezdeményezés honlapján olvastam. A Közbigyó projekt a XVIII. kerületből indult. Többnyire órarenden kívüli, az osztálykereteken átnyúló, a tudomány/tantárgy struktúrát feloldó, ebből adódóan az interdiszciplinaritásra alapozó, a diákok saját kezdeményezéseire épülő, a gyakorlatba ágyazott, valamilyen eredménnyel, produktummal záruló tevékenységeket ösztönöz. Vagyis – ahogy én látom – azt teszi, amit az iskolának kellene tennie. Tudok róla, hogy Európában több helyen működik hasonló modell. Egyebek mellett az oktatási ügyekben oly sokat emlegetett Finnországban. Épp Finnország a bizonyíték arra is, hogy egy ilyen pedagógiai modell bevezetése nem a társadalom gazdasági erején múlik. Ők épp azért voltak képesek szegény országból Európa legfejlettebjei közé felzárkózni, mert volt bátorságuk és türelmük évtizedeken keresztül a köznevelés megújítására összpontosítani az energiáikat. 

meeting
A koronavírus rákényszerítette a hazai köznevelést a digitális átállásra. Nagyon lényegi, előremutató változás ez. Ha sikerülne odatenni e változás mellé azt a megújulást is, amihez a szellemi potenciál és az akarat megtalálható a Közbigyó projekt típusú kezdeményezésekben, szóval, ha sikerülne széles körben pedagógiai gyakorlattá tenni azt, amit és ahogy ők csinálnak, akkor egészen bizonyosan kimozdulna statikus állapotából az a gólem, amit magyar köznevelésnek neveznek. Aki nem hiszi, járjon utána: https://www.kozbigyo.hu

Képek forrása: kozbigyo.hu / eduline.hu / közbigyo.hu / rrsconsultores.com

Forrás: BloggerBob